Ha nem szeret az ember, elég lehet a csók, a gyönyör. Ha szeret: nem elég.

Ha örök tél jön, csókod ízlelem,
s gyümölcs-illattal telik meg szívem.

Minden csókomban meghalok.
S ajkaidon kelek újra.

Megcsókoltalak, megmutatni,
Hogyan kell nékem csókot adni.

A csók az influenza megszerzésének aránylag kellemes módja.

De ha szorosan vesszük, minden gépies a földön. A csókolódzás is gépies. Mióta a világ világ, úgy csókolódzunk, hogy a férfi a száját rátapasztja a nő szájára, egy darabig szívja, aztán eltávolodik tőle, újrakezdi a műveletet. Aki észreveszi, hogy ez egyhangú, s azon töri a fejét, hogy a csókolódzás terén valami "újítás" kellene, például, hogy a férfi piros papírsipkát tegyen a fejére, a nő pedig kis ezüstcsengettyűt a fülére, s a félhomályos szobában a Tűzvarázs-t játssza egy jeles művész és láthatatlan inasok perzsaliliom-illatot fújjanak rájuk, azt én nem "vakmerő, forradalmi lélek"-nek nevezem, hanem valami egészen másnak, az nem a csókolódzás új művészetét teremti meg, az egyszerűen unja a csókolódzást, az egyszerűen nem tud csókolódzni, az egyszerűen nem szerelmes többé.

A csók nem egyéb, mint száj-, nyelv- és nyálturmix.

És ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya.

Különös dolog a csók. Külön életet él, közlési forma és vad érzelem egyetlen nedves érintésben.

A csók a buja szerelem csábító ördöge, vad táncot jár vörös talárjában, amivel ingerli a szemet, furulyahangjával csiklandozza a fület, illatával bódítja az orrlyukakat, redőivel simogatja a remegő bőrt.

Olyan jó a szája, és olyan sima, hogy az olyan helyébe akkor se tudnék egy igazi és valódi jelzőt behelyettesíteni, ha végigolvasnám az egész szinonimaszótárt, amit délelőtt leltároztunk Aba Sámuellal. Mert nincsen olyan szó, amelyik igazi volna Tamara szájára. Mert akik a jelzőket kitalálták a nyelvfejlődésben, amivel Makrai rosszkedvében szokott gyötörni bennünket, azok a jelzőgyárosok nem tudhatták, és senki se tudhatja, csak én, hogy milyen a szája (Tamaráé). Meg még én se tudom (megfogalmazva), csak a szájam tudja (kísérletileg).

Finoman, rajongva csókolt meg. Megfeledkeztem a tömegről, a helyről, az időpontról, az okról... csak arra emlékeztem, hogy szeret, akar, és az övé vagyok.

A szerelem legszebb pillanata az egyetlen, amelyik után valóban részegek maradtunk - az előjáték, a készülődés: a csók.

Csupán egy csók volt, érzékszerveim mégis megbolydultak. Észveszejtő villamosszék-érzés, minden sejtelmet megrázó delej járt át, még nem a halálos, de az ahhoz közeli fajtából. S az illat, melyet annyira kedveltem, áradt bőréből, pórusaiból, s még inkább felkavart, elkápráztatott. Ízéből is kóstolót vettem, s tovább részegültem.

Két keze közé fogta az arcomat. Elakadt a lélegzetem. Habozott - de nem a szokásos értelemben, emberi módon. Nem úgy, ahogy egy férfi hezitál, mielőtt megcsókol egy nőt, de szeretné előbb kipuhatolni, miként fog a nő reagálni. És nem úgy, amikor azért habozik, hogy meghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eszményi pillanatát, amely néha jobb, mint maga a csók. Edward azért habozott, hogy kipróbálja magát, hogy lássa, biztonságos-e a dolog, hogy megbizonyosodjék róla, még mindig ura önmagának.