S a lélek! - ami gondol, és akar,
Ohajt, és képzel, búsong, és örűl;
Ez a világok alkotója bennem,
S rontója annak, amit alkotott;
A lélek! ami emberré teszen,
Azt mondom annak, s még nem ösmerem.

Ébredj föl, vagy ha még álmodni jobb,
Menj, álmodd vissza, amit álmodál,
Mert a valóság csalt remény.

A múltat tiszteld a jelenben, s tartsd a jövőnek.

És mégis - mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken.

A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

Az egy szerelmet, még nevét sem adnám:
Jobb, égjen a szív, mint fagy ölje meg.

Kár, hogy a pap megkeresztelt,

Jobb volnál pogánynak,

Mert pogány vagy és kegyetlen

Híved fájdalmának.


Vagy ha már meg kelle lenni,

Mondtak volna másnak,

Szép-, hamisnak, kellemesnek

Csak ne Laurának.

Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.

Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress.

Határozz, és kimondtad sorsodat.

Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.

Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán.

Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?

Szerelem oltárán
Még a fájdalom
S köny, minőt nem adhat
Többé hatalom;
Egy kicsin köny, ah de tenger,
Melyben a szív - s életinger
Mélyen sűlyed el.
A köny elhullt s érzeketlen,
Tompán, bútlan, örömetlen
Áll a puszta mell.