Húzni az időt nem olyan egyszerű.
Évek telnek, míg megtanulod, hogy kell
becserkészni és mögéje kerülni.
Húzom az időt, át az életem
árnyas rengetegén: a lába összekötve,
húzom magam után, elejtve vonszolom,
mint egy szánkót, a holt időt.
Kérdezik: mi az a zsinór ott a képen?
Mi van a kötél végén, ami túllóg
a láthatón? Semmi, válaszolom,
és néha azt is megkérdik, ki az, aki húzza.
Az én vagyok, felelem ilyenkor,
én vagyok öregen.

Nem tudom, hogy én neked ki voltam,
de önmagamra úgy tekintek, mint aki
mellőled emlékbe itt maradt.

Minden mostból mindig lesz egy aztán.

Hogy ne jöjjön szembe, többé az eszembe ne jusson már,
Tekints rám, istenem, ne kövessen engem az a szempár.
Nehéz évek voltak, nehezen is múltak, őszül hajam,
Adj már csendességet, leljem meg békémet, ugyan ha van.

Minden szó hangjegy, és a vers
létünk dalához néma partitúra.

Mindig utólag
tudni biztosan, mi lett volna a jó,
mintha ismeretlen városban távolodna
az ember egyre saját lelkétől, összehajtott
térképpel, nyakában színes sállal.

Ne volna ez a kérdezz-felelek,
Most is, ahogy a buszra várok.
Beszélget veled valaki bennem,
mikor én hallgatni kívánok.

Egyszerűen csak fáraszt az idő,
hogy rajta kívül töltök éveket.
Tőlem már nem, csak belőlem telik.

Ha minden mindennel összefügg, ha a világ végtelen számú különböző rajzolata mégis csak egymásra kopírozható, és a sok vonal egyetlen, legvégül értelmezhetetlen ábrává áll össze, akkor minek külön-külön bogozni, ujjunkkal követni mindet?

A férfi még soha nem élt át olyasmit, mint az utóbbi évben, és az volt a szédítő érzése, hogy huszonöt éven át összekeverte a szerelmet az egymásrautaltsággal.

A sötétből csak a sötétbe lehetett átlépni, sötétséghez szokott szemem el se bírt volna másféle fényviszonyokat.

Az ember mindig úgy toporog a [telefon]fülke előtt, mintha pisilnie kellene és vécére várna, aztán odabent rádöbben, hogy hoppá, átlátszóak a falak. Mindenki látja őt, és persze hallja is, és mégis, áll ott a forró hasábban, kizárva az időből, és megkönnyebbülten elkezdi kiereszteni magából a mondatokat.

Két éve úgy járkálok ebben az átkozott városban, hogy mindenen átvilágít egy kék szempár. Mint amikor az ember sokáig néz a napba, és utána mindenütt ott látja azt a kápráztató, színes kis foltot. Hát ilyen nekem ez a tekintet, nem tudom nem látni.

Lehetnék ember, nő, anya: de csak egy sebhelyektől lyuggatott tok vagyok. A sebek ajtókat nyitnak a testen, mindig kiszökik rajtuk egy kis lélek, alig maradt belül valami.

Arra készülök, hogy elhagyjam magam. Annyi mindent elhagytam már az életben, az nem lehet, hogy éppen magamat ne legyek képes elhagyni.