Az emberiség saját történeteit ismétli szüntelen, egyenletes mormolással. Ugyanazok a történetek szállnak anyáról leányra, apáról fiúra, ugyanazokat a történeteket meséljük a vonaton szemben ülő rokonszenves idegennek, a szomszédnak, az időről időre megszólított halottnak, ugyanazok a történetek keringenek a világ telefonvonalaiban sisteregve, egyenletes szüntelen zümmögéssé olvadva.

Mindenkit elhagy a teste: negyvenöt körül kezd készülődni, hogy átengedje helyét az öregség uniformisának és hatvanöt éves korunkra ismét hasonlítani kezdünk egymásra, mint a kisgyerekek.

A test, eltérően egyes anyagoktól, nem csak hőre tágul. Tágul a szerelemtől, tágul a kudarctól.

A gazdi nem teljesen ember, hanem kicsit maga is állat: hajlandó elragadtatottan bámulni a macskájától ajándékba kapott kövér gilisztát, hogy aztán egy óvatlan pillanatban visszavigye a kertbe. (A gazdi gyereke ilyenkor kimegy, megvigasztalja a sokkos kukacot és ujjal előfúr neki, hogy könnyebben vissza tudjon mászni a földbe.) A cica pedig boldog, mert végre ő is adhatott valami finom falatot a kétlábúaknak, akik láthatólag hamar el is fogyasztották - hiszen a giliszta eltűnt!

Minden író ember gyűjtöget: mondatokat, arcokat, párbeszédeket rakosgat el, helyszíneket rögzít.

Az idő valójában nem telik, csak körbejár végtelen lassúsággal, és újra meg újra ugyanazt az oldalát mutatja, mint a cukrászdák kirakatában az islerekkel és tortákkal megrakott, csillogó tálak.

Futok a gépen, számolom, mennyi kalóriát égettem. Három kilométert kell megtennem. Ez annyi, mintha elfutnék gyalog az otthonomtól az Örs vezér térig. El is képzelem, hogy haladok a jobb oldalon a bicikliúton. De hát hülye vagyok én? Miért nem megyek metróval?

Amikor a saját gyermekemet készültem világra hozni, akkor a nőgyógyász folyton azt mondta: nemsokára szülünk. Aztán: ma szülünk. Sőt, a végén már csak ő szült, és amikor az utolsó pillanatban a gyerek apjával beültünk hozzá, akkor már teljesen kihagyott a dologból.

Tudta, hogy egyszerű fizika az egész, de titokban mégis azt gondolta, az Ördög műve ez a sok vezeték, az áramnak pedig csakis a szerelemhez lehet köze, mert mondja csak meg bárki józan ember, hogy mi más lehet oly erős dolog, hogy egyetlen pillanat alatt kivilágítsa és elhamvassza a testet. Hát a szerelem, csakis a szerelem.