Nem azt kívánjuk pusztán, hogy a másik meghallja, amit mondunk, azt szeretnénk, ha odafigyelne arra, hogy mi történik bennünk.

Magányosnak és szomorúnak érzem magam, szükségem van a megnyugtatásra, hogy számítok neked, hogy helyem van a szívedben, még ha pillanatnyilag azt választod is, hogy mást csinálsz, mint hogy velem légy.

Valójában ritkán vagyunk kapcsolatban a valósággal, mint olyannal, mert az idő nagy részében azzal a valósággal vagyunk kapcsolatban, amelyikről azt hisszük, hogy a valóság, vagy pontosabban, amelyiktől félünk, hogy az a valóság.

Az egyetlen lehetséges módja annak, hogy valakiről tartósan és megfelelően gondoskodjunk, szerintem az, ha nekünk magunknak mélységes örömünk származik a gondoskodásból, és minden egyes érte tett dolog rendkívül jó érzéssel tölt el bennünket. Ha csak egy kicsiny részünk is kötelességből, áldozatból cselekszik, csak azért, "mert kell", és kötelességérzetet, kényszert, bűntudatot érez, ez a részünk felemészti energiánkat, vitalitásunkat és előbb utóbb haragban, lázadásban, vagy depresszióban ölt testet, így bosszulva meg magát.

Magunk ejtjük csapdába magunkat, és hajlamosak vagyunk a másikat is csapdába ejteni, amikor nem vigyázunk!

Addig rágódunk a benyomáson, hogy nem értenek meg, nem ismernek el, hogy igazságtalanság, illetve elutasítás ért bennünket, hogy új identitást faragunk belőle. Oly mértékben berendezkedünk ebben a hitben, hogy a körülöttünk lévő világ hiába küld számunkra befogadó, megértő, integráló üzeneteket, nem halljuk meg, nem látjuk meg azokat.

Amíg nem mondjuk meg a másiknak konkrétan, hogyan szeretnénk, hogy a szükségletünk kielégüljön, addig könnyen lehet, hogy ő a szemünk láttára törik össze a beteljesületlen szükséglet súlya alatt.

Csak az önmagunkhoz való viszonyunkon való munka árán tudunk javítani a másikhoz való viszonyunkon.

A rossz közérzethez és a harag, szomorúság vagy sóvárgás érzéséhez hozzáadódik a tehetetlenség kényelmetlensége. Ezért aztán gyakran, hogy "elmúljon", nincs más eszközünk, mint hogy valaki ellen forduljunk, legyen az apa, anya, iskola, barátok, barátnők, kollégák, vevők, a szakma, az állam, a környezetszennyezés, a válság. Miután se nem értjük, se nem uraljuk belső énünket, találunk magunkon kívül felelőst, aki bűnbakja lesz a szenvedésünknek.

Az érzés úgy működik, mint egy villogó lámpa a műszerfalon: jelzi számunkra, hogy egy funkció be van-e töltve vagy sem, hogy egy szükséglet ki van-e elégítve vagy sem.

Gondolatainkat és rajtuk keresztül a tudatunkat főleg a szavak áramlásával fordítjuk le. Innentől kezdve választhatunk, hogy olyan szavakkal közvetítjük azokat, amelyek megosztanak, szembeállítanak, elválasztanak, összehasonlítanak, kategorizálnak és elítélnek, vagy olyanokkal, amelyek egybegyűjtenek, javasolnak, békítenek és ösztönöznek.

Az emberek többsége csak dadog, amikor kommunikálni próbál. Megszoktuk, hogy értékeljük, elítéljük és felcímkézzük a másikat, anélkül, hogy feltárnánk előtte saját érzéseinket és anélkül, hogy mernénk önmagunkról beszélni.