Van olyan fájdalom, mely elkerülhetetlen. Amikor valami rossz történik, gyász, betegség, a szülők válása. A fájdalom egy fajtáját azonban nem lehet nem érezni. A legbensőbb megtörtség jele, és mindent magával ránt. Semmi nem marad az ember körül, a legkedvesebb dolgok sem.

A fájdalomnak sokféle arca van. A testben olykor szúró, égető, éles, néha csak bizonyos ponton érzi az ember. Lehet apró nyilallás, váratlan görcs, végtelen gyötrelem vagy kínszenvedés. Néha könnyű csillapítani, gyógyszerekkel. Ha a lelket gyötri, szenvedésnek nevezik. Egy részükkel mindennap együtt élünk; kellenek ahhoz, hogy felnőjünk, képesek legyünk élni.

A lelkiismeretet nem lehet egyszerűen mosodába adni, a foltok mindig ott maradnak. Az ember álmában, akárhol. Olyan ez, mint a félelem a sötéttől. Mindegy, hol van sötét, mindig ugyanaz.

Talán nem a boldogságra születtünk. Lehet, hogy az öröm az elért dolgok mennyiségétől függ, mint a család, a gyerekek, egy hű férj, esetleg egy jó munkahely. Eszerint a boldogság attól függ, mennyire vagyunk ennek tudatában, és mennyire adunk érte hálát.

Ha kész vagy mindent elveszíteni, hogy megkapd, amit akarsz, ördögi körbe léptél, mert minden, amid van, te magad vagy.

A függőség megváltoztatja viselkedésünket. Egy egyszerű szokás kétségbeesett kereséssé válik. Keresünk valamit, ami örömöt okoz. Ám egyszer csak valami megváltozik, és minden az ellenkezőjévé válik. Ami addig jó volt, rossz érzéssel tölt el. Nap mint nap egyre rosszabbal, mert sajnos bármennyire is a vesztünket okozza, nem tudunk lemondani róla. A szerelem függőség.

Imádkozunk, megoldásért esedezünk, akármilyenért, csak enyhítse a fájdalmunkat. Amikor azonban tudatára ébredünk, hogy semmi sem változhat, úgy érezzük, legyűrtek és megfosztottak minket minden reménységünktől, s hagyjuk, menjen minden a maga útján. Csak így válhat a fájdalom életünk részévé.

A dolgoknak egyszer csak végük szakad. Mindennap, minden éjjel, télen, nyáron, a csókoknak, a szerelemnek. A bor is elfogy vacsora közben, a tányérok a mosogatóból, a benzin, akkor is, ha teletankoltál, a tűzifa, az élelem. Véget érnek a kezelések, a jó könyvek, a kávészünet, a pénztár előtt a sor, az elbeszélés, a rémálom. A harisnyák végül a fiókba kerülnek, a ruhák a szekrénybe. A bűnösök a börtönbe. Az iskola csengőszóval ér véget. Befejeződik a háború, a járvány, a vizsgaidőszak, a zene, ha felemeled a kezed a billentyűkről. Elfogy a cukor. Minden véget ér. Egy nap a világ is, talán.

Egy pillantás összhangba jönni, lemeztelenedni anélkül, hogy megérintenénk, levetkőztetnénk egymást, nincs is rá szükség, ha a lelkek érintik egymást, a rejtőzködő lelkek, melyeket senki sem lát... senki sem ismer... senki sem tudna elképzelni sem. Aztán magával sodor bennünket minden, szenvedély, szerelem, melegség, izzadság, sóhajok, hangok, suttogások, kezek, szívdobbanások, lábak, vállak, szárnyak, szél, fény, színek, az ágy.

Bizonyos hazugságok nem csak annak azok, aki kimondja őket, mások mindenki számára azok. Rájöttem, milyen az, amikor elkezdünk valamit, ami már rég nincs uralmunk alatt. Csak amikor már felfogod a szeretett embernek okozott kárt, akkor válsz áldozattá.

Van, amiről nem beszélhetünk, másokról hallani sem akarunk, megint másokat magunkba fojtunk, vagy a másiknak prédikálunk velük. Egy biztos: vannak dolgok, amelyek önmagukért beszélnek.

Amikor egy ember a lelkedbe hatol, egy kis részed elporlad. Sajnos az, amely a leghűségesebb volt hozzád.

Játék volt, kihívás. Tudom, mindig lennie kellene kezdetnek, egy meghatározott pillanatnak, amikor az ember még megváltoztathatja az események folyását. Egy útelágazásnak, amelyhez gondolatban vissza lehet térni: "Ha másképp cselekedtem, ha mást választhattam volna. Ha az eszemre hallgattam volna, nem a szívemre?" Én nem találok ilyen útelágazást. Nem tudom megmondani, mikor és hogyan kezdődött, mert már nyakig benne voltam.

Tudtam titkot tartani, de az igazság teljesen megzavart. Nem voltam felkészülve rá. A hazugságra igen, de nem a lelepleződésre.

Tényleg az új sebek fájnak a legjobban? Még lüktetnek, nem áll el a vérzés, az ember a fájdalomtól beharapja az ajkát. Vagy a régiek? Az évek óta behegedtek, melyeknek a helyét szórakozottan vakargatod? Tanulunk-e valamit régi sebeinkből, valamit, amin túl vagyunk már, amit a jövőben el kell kerülnünk?