Az első, amit megtanulunk, a kommunikáció. S az idő múlásával bizonyos értelemben egyre jobban csináljuk. Furcsamód azonban, ahogy felnövünk, kezdődnek a zavarok. Néha csak a szavak hiányoznak, vagy elfelejt az ember valamit. Máskor zavarba jön, a kínos helyzet beléfojtja a szót. Minél több szót ismerünk, annál nehezebb megfelelően hasznánunk őket.

A jövőt eltervezheti az ember, előreláthatja, megelőlegezheti, de amikor elérkezik, mindig felkészületlenül találja őt. Ezért aggódik miatta.

Amikor valami elkezdődik, nem láthatod előre, mi lesz belőle. Készülsz az anyagból, mégsem feleltetnek. Miután átgondoltad, melyik úton a legkisebb a valószínűsége egy-egy dugónak, egy mozdulatlan autósor közepén találod magad. Egy emberben semmi nincs, ami kiegészítene téged, és beleszeretsz.

Kíváncsivá tett. Senki máshoz nem hasonlított. Meg akartam érteni, megismerni, felfogni, közelebb kerülni hozzá. Képtelen voltam saját magáról kérdezni őt, nem tudtam, hogyan tegyem fel a kérdéseimet, így a köztünk lévő távolságba menekültem, abba a néhány pillanatba, amikor nem rám figyelt, lerázva magamról azt az érzést, hogy soha nem a megfelelő helyen vagyok.

Féltem a pillanattól, amikor meglátlak. Akkor minden megváltozik majd. Többé nem együtt leszünk, csupán egymás mellett. Igen, így lesz. Tölcsér, melynek keskenyedő nyakán vagy te férsz át, vagy én.

Tudtam, hogy megtaláltalak. Tudtam és kész. Ösztön, megérzés, villanásnyi megvilágosodás vagy egyszerűen vakszerencse, ez vezetett el a megfelelő helyre.