Nem tagadlak meg hagyom hogy
fallá növekedjen előtted két karom
és emléked csillaga az éjszaka hatalmas
kapuján messzebbre robogjon
világszép szerelem zuhanj a paradicsomba.
Ki tudja hány napkelte után váltál
súlytalanná lelkem zárt terében.
ne vágyódj utánam mint viharban
kifordult növény a föld után. én már
nem sietek boldogtalanná lenni.
Falainkra újabb kérget növeszt
a távolság meredek görbülete. képzeletem
labirintusában védtelen homokszem bolyong
egy emlékkép: hol voltál, hol nem voltál valahol,
valamikor, egyetlenegy.
Szívem zárkájában megvetem halottas ágyad,
lemosdatom rólad arcod. Szemfedőként rád terítem
a megszakíthatatlan messzeséget.
aztán kicsit még úgy létezem, ahogy jó nekem.
Megértem, minden tűz addig ég, amíg van, ami táplálja.
Többé nem fonódsz napjaimba.
kitoloncollak belőlem. elhalad veled
a vonat a bizalom, az összetartozás
állomásai mellett. csak nézed
az ismeretlen tájat, aztán éjszakánként
visszaszöksz és felfegyverkezett emlék
masírozol álmaimban.