A természet szerény, mert számunkra mindig annyit mutat magából, amennyit éppen látunk belőle.

Hiányűr ölel,
vakká válok...
Semmisúlyt feszít
körém egy Látnok.
Könnycsepp-tengerben fürdőző bánat
boldogságfaló cápákat láttat!
Nem látom tőlem
bennem az énem.

Lépő talpam tűbe téved,
időfonál éled bennem.
Lépteim nyomán múltat hímez a jövőm.

Mint folyékony fáklya, tudat-sötétben...
Gyógyíts, új Szerelem! Kellesz Nekem!

Ádámok! Évák! Istenek!
Hagyjatok élni.
Hagyjatok...
Egyedül félni.
Egyedül...
élni.

Szeretsz és élsz,
emberként félsz.
Hallasz és látsz,
emberként vágysz.

Csillanó álompor, fényévnyi szép,
illanó Ámor, szétégni kész...
Szeret, vagy nem szeret?!
Nem itt a kérdés.

Ezernyi titkod

bennem rejlik

számtalan szádon

ajkam fénylik

merész pillanat

téged szeretni

hiányod félni

s reménybe temetni...

Egyáltalán... Létezem? Néhol egy mély kátyú vagyok, néha kis rög, vagy némi por, ami a talpakra ragad. Vagy még ennyi sem.

S ha mozdul valaki, és elindul felém? Kérges szívvel, bánatos testtartással ajtót nyitok a rém vaskos falon. Félreállok. Hogy jöjjön, engedem. Hagyom. Feladom falaim. Feladom énem. Közben szenvedek, mert ismerem a távozás kesernyés ízét. A meg nem értés fertelmes bűzét. A felejtés kínpadját.

Ismerd meg a jelent, a láthatatlan origót, amely beszorult két idősáv közé.

Antivirtuális valóság-valóban, űrkréta korban - emberszaurusz énünk digitális kőbaltát markol...

Álom-e?
A foszlány mi reménnyé ásítja lelkem?
Hallom-e?
A suttogó hangját?
Hiszem-e?
Árulón ismételt ragját?

Egyedül sír a megkövült tegnap.
Hang nélkül sikít vinnyogó áriát.
Szürke palástot öltő percek -
zörgő csontú ujjakkal,
Arcomat simítanák,
ha lenne bennük élet.

Mindig vagyok, s újból belém halok.
Órák monoton ostora, lecsap mostoha sorsomra.
Atommagjaim körül - keringő tükörkép örül.
Aztán az egyikük - megunva engem - eltűnik örökre.
Magamra maradva ocsúdok.
Felém s belém.