Nincs szörnyűbb erőszak az emberi természet ellen, nincs kegyetlenebb büntetés, mint ha megtiltjuk a bűnösnek - bármit követett is el - hogy arcát elrejtse szégyenében.

Új gyarmatok alapítói, ha még olyan utópisztikus elgondolásaik voltak is az emberi erényről és boldogságról, föltétlenül rájönnek hamarosan, hogy a legelső és legfontosabb gyakorlati feladatokat nem tudják megoldani, amíg a szűz talajból egy darabot temetőnek, és egy másikat a tömlöc helyének ki nem szakítanak.

Nem valami kellemes állapot, ha az ember úgy érzi, hogy szellemi képességei napról napra fogynak, észrevétlenül elpárolognak, mint az éter. És minduntalan szeretné megállapítani, mennyi maradt még belőlük.

Azt hiszem, minden hivatalviselt emberen megfigyelhető, hogy ha túlságosan sokáig támaszkodott a Köztársaság hatalmas karjára, a maga lábán nemigen tud már megállni. Saját ereje fokról fokra elhagyja, kisebb vagy nagyobb mértékben, aszerint, hogy milyen erős volt eredetileg. Ha veleszületett energiája rendkívül sok volt, és a hivatali élet bűvös idegrombolása nem túlságosan hosszú ideig hat reá, esetleg kipótolhatja még az erőveszteséget.

Valamikor hittem és hirdettem, hogy a boldogság nem egyéb, mint kifejteni minden tehetségünket és hajlandóságunkat. Kecsegtető kép, mondhatom.

Nem figyelhetjük meg valakin jól a hivatali élet hatásait, amíg nem láttuk, hogy viselkedik az illető az ellenpárt hatalomra jutásának pillanatában.

Az ember legrútabb tulajdonsága talán az, hogy kegyetlenkedik csak azért, mert alkalma nyílik rá, mert van, akinek árthat. Tapasztaltam ezt olyanoknál is, akik semmivel sem voltak rosszabbak a többinél.

Nem a legkellemesebb pillanat az ember életében, amikor lenyakazzák, ez kétségtelen. De minden bajnak van jó oldala is, legyen bár mégolyan súlyos. Csak az áldozat igyekezetén múlik, hogy a bajból, ami rászakad, haszna és ne kára legyen.

A magamfajta ember, aki irodalmi hírnévről álmodott, és a tollával remélt magasabb fokot elérni a világi méltóságok létráján, ha egyszer kikerül abból a szűk kis körből, ahol ismerik és egyetértenek vele, ilyenkor látja csak, milyen végtelenül jelentéktelen ezen a szűk kis körön kívül minden, amit eddig elért vagy amire törekedett.

Erkölcsi és szellemi épségünk szempontjából talán semmi sem olyan hasznos, mint ha olyan emberek közé kerülünk, akik nagyon különböznek tőlünk, céljainkhoz semmi közük, és ha meg akarjuk ismerni őket, szinte ki kell vetkőznünk magunkból.

A legmulandóbbak éppen azok a jellemvonások, amelyek egy emberi lélek szépségét megadják. A természet az emberromot nem ruházza fel új szépséggel, mint ahogy a ledőlt falakat repkénnyel és virággal díszíti.

Külsőleg az öregember és a gyerek jókedve nagyon hasonlatos. Sem az észnek, sem valami különösebb humorérzéknek nincs köze hozzá. Csak a felületen látszik valami kis fénysugár, és éppen úgy felragyogtatja a friss zöld gallyat, mint a szürke, mohos törzset. De az egyik esetben igazi napfény ragyog, a másikban csak korhadt fahasábok foszforeszkálnak.

Megvan az a balga szokásom, hogy általában szeretem az embereket, hacsak nem túlságosan kellemetlenek. Ami jó van a jellemükben - ha egyáltalában van valami jó -, azt hamarabb meglátom és ennek alapján alkotok képet róluk.

Az ember fejlődésének sem használ jobban, mint a krumpliénak, ha mindig újra meg újra ugyanabba a kiélt földbe plántálják nemzedékről nemzedékre.

Főleg azért keresem tehát a személyes érintkezést az olvasóval, hogy azt lássa bennem, aki valóban vagyok: a történet kiadóját - vagy legalábbis ennél nem sokkal többet.