A buddhisták egy fontos dolgot tanítottak meg nekem. Ők az "itt és most"-ban hisznek. Vallják, hogy az egyetlen valóság az, ami itt van velünk, az, ami itt és most történik kettőnk között. Ha a holnapnak élsz, ami csupán egy álom, akkor mindössze ez a megvalósítatlan álom marad neked. A múlt sem valóság, értéke mindössze annyi, hogy azzá tett, ami most vagy, nem több. Így hát ne élj a múltban. Élj a mának. Amikor eszel, egyél. Amikor szeretsz, akkor szeress. Amikor beszélgetsz valakivel, beszélj. Amikor egy virágra nézel, láss. Ragadd meg a pillanat csodáját!

Meggyőződésem, hogy valójában boldognak kellene lennünk, hiszen annyi csodálatos dolog van a világon: fák, madarak, virágok, emberi arcok. Nincs köztük két egyforma, ráadásul mindegyik szüntelenül változik. Hogy is unatkozhatnánk? Nem volt még két egyforma naplemente a világon. Vagy nézzük meg társaink arcát: mind különböző. Mindenkinek megvan a maga szépsége.

Nem szabad félnünk az érintéstől, az érzésektől, az érzelmek kifejezésétől. A világon a legkönnyebb dolog azzá lenni, amik vagyunk, amit érzünk. Sokkal nehezebb azzá lenni, amit elvárnak tőlünk, a világ mégis ezt a színjátékot játssza.

Fokozatosan távolodunk önmagunktól és másoktól. Mintha egész életünk arról szólna, milyen messzire tudunk jutni egymástól, és nem arról, milyen közel kerülhetünk a másikhoz.

Embernek lenni a legnagyszerűbb dolog a világon, ugyanakkor néha elég lehetetlenül viselkedünk, és nem ártana, ha megtanulnánk nevetni ezen. Végül is tényleg vannak abszurd dolgaink. Megteremtettük például az idő fogalmát, hogy aztán az idő rabjaivá váljunk.

Odaadni másoknak csak azt tudjuk, amivel mi magunk is rendelkezünk. Ez a dolog nyitja. Ha van bennünk szeretet, akkor oda is adhatjuk. Ha nincs, akkor nincs mit adnunk. Tulajdonképpen nem is adásról van itt szó, inkább megosztásról. Bármim, amim van, megoszthatom veled. Nem fogom elveszíteni, mert marad belőle nekem is.

Soha nem próbáltuk pontosan meghatározni a szeretet fogalmát. Ahogy növekedtünk benne, éreztük, hogy ha definiálnánk, azzal egyben be is határolnánk, pedig a szeretet - minden jel erre mutat - végtelen és határtalan. Ahogy az egyik diák megfogalmazta: "Úgy gondolom, a szeretet olyan, mint egy tükör. Ha szeretek valakit, akkor ő a tükrömmé válik, én az ő tükre leszek, és egymás szeretetét visszasugározva meglátjuk a végtelent."

Oly sok emberrel és helyzettel megesik, hogy felszínesen megismerjük őket, aztán tovatűnnek, és nekünk rá kell döbbennünk, soha nem ismertük őket igazán.

A szerelem nem tárgy, nem vész el, ha odaadod. Kínálhatsz szeretetet több embernek, a szerelem ugyanolyan tökéletes maradhat, mint eredetileg. Olyan ez, mint a tudás. Egy bölcs mindent megtaníthat, amit tud, utána mégis minden tudása megmarad.

Ha az ember szeret, nincs többé kiszolgáltatva nála hatalmasabb erőknek, hiszen ő maga válik hatalmas erővé.

A szerelem az élet. Ha elmulasztod a szerelmet, elmulasztod az életet.

Többségünk csendesen, minden felhajtás nélkül éli végig életét e földön. Aligha fogadnak bennünket vörös szőnyeggel, nem emelnek tiszteletünkre pompás emlékműveket. Ez azonban nem csökkenti fontosságunkat. Százszámra várják ugyanis az emberek, hogy egy magunkfajta odalépjen hozzájuk: emberek, akik hálásak lesznek a mi együttérzésünkért, bátorításunkért... Valakinek boldogabb lesz az élete, mert nem sajnáltuk az időt, hogy megosszuk vele, amit adni tudunk. Többnyire alábecsüljük egy mosoly, egy simogatás, egy kedves szó, egy figyelő tekintet, egy őszinte bók, vagy csekélyke törődés erejét, pedig mind képes rá, hogy új irányt szabjon az életnek. Nem is gondolnánk, mily végtelen sok lehetőség adódik nap mint nap, hogy szeretetünket kimutassuk.

Az élet feltérképezetlen terület. Lépésről lépésre derül ki, milyen.