Mondok valamit: végre én akarok lenni az a bizonyos másik! Legalább egyszer. Az a titokzatos és félelmet keltő másik. Az, akiről kapásból feltételezed, hogy szebb, fiatalabb, és persze vékonyabb, mint te. Az, akiről szentül hiszed, hogy sosem lép ki az ajtón smink és tűsarok nélkül. A másik, akinek nincs lelkiismerete, aki nincs tekintettel senkire (főleg rád nem), és aki pont a te pasidban kelti fel azt az érzést, hogy ő valami különleges. A legrosszabb esetben a pasi ezt el is hiszi. Szeretnék végre én veszélyt jelenteni valakire, ahelyett, hogy mindig én érzem magam veszélyben. Szeretném, ha lennének titkaim, ahelyett, hogy folyton csak kitalálok magamnak egy-kettőt. A fenébe is, miért vagyok mindig én az egyik, és soha nem a másik?

A bosszú a fájdalom leggyávább formája.

Sajnos az ember túl jól ismeri magát ahhoz, hogy pár másodpercnél hosszabb időtartamra becsaphassa.

Természetesen megnyugtató az a tény, hogy a szerelmi bánat elmúlik. De a szerelemre nézve ez nem valami jó jel.

A nagy szerelemnek tulajdonképpen sosem volna szabad elmúlnia. És ha mégis, akkor legalább az elmúlás fájdalmának kellene örökké tartania.

A szerelem soha nem akkora, amekkorának az ember gondolja, amíg benne van.

Az érzelmek saját életet élnek, és éppen úgy halandók, mint mi, emberek.

Nem akarom olcsón megúszni az életem, nem akarom olcsón megúszni a szerelmet sem, s azt, ami hiányzik, nem akarom pótolni valamivel.

Valahogy mindig így van ez: reménykedsz benne, hogy egy bizonyos dolog megtörténik. Csak várod és várod, addig ámítod magad, amíg már a saját szemedben is hülyének tűnsz, és akkor abbahagyod. Aztán amikor tényleg megtörténik, teljesen váratlanul ér.