Amikor gyerekeknek beszélek, gyakran elmondom: - Néhányan szemüvegesek vagytok, ugye? Azért van szemüvegetek, mert nem láttok tökéletesen, igaz? Én tolószéket használok, mert nem tökéletes a lábam. Akkor nevetnek és azt mondják: - Tényleg, úgy van. - Bármikor megkérdezem az embereket, sajnálják-e a szemüvegeseket, a válasz: nem; de ha azt kérdem sajnálják-e a tolószékeseket, majdnem mindenki igent mond.
- De hát épp most mondtátok, hogy a két eset szinte ugyanaz. Akkor miért sajnáljátok a tolószékeseket? Így válaszolnak: - Egy rossz szemű ember a szemüveg segítségével ugyanolyan jól lát, de egy tolószékes ember a tolószékével együtt sem képes egy csomó dologra. Ezért valóban sajnálnunk kell. Azt hiszem, fején találták a szöget. Ez nem jelent mást, mint hogy azokat a feltételeket, melyek miatt a fogyatékos embereket sajnálni kell, meg lehet változtatni - minél kevesebb sajnálatra méltó ember van, annál jobb.

Mások elfogadásának szándéka saját értékeink ismeretével kezdődik.

A diszkrimináció és az előítélet azokra vár, akik maguk is így élnek.

Bármilyen gazdag is vagy, ha meghalsz, a pénzed nem jelent semmit. És mit ér a státusz, a hírnév, ha senki nem áll melletted? Más szavakkal: a pénz és a tekintély nem feltétlenül kellenek ahhoz, hogy tartalmas életet élj. Mi az hát, ami valóban számít nekem? Könnyű kérdés volt. Tenni valamit másokért, a társadalomért. Törődni a többiekkel. Megérteni és megértetni magunkat annyi emberrel, amennyivel csak lehet. Egyik sem könnyű dolog, de tudtam, ha elérem céljaimat, büszkén mondhatom, hogy boldogan élek. A lényeg: meg kell tanulnom magasra értékelni önmagam.

Azt hiszem, az első találkozás sikerének különösen nagy jelentősége van. Az első benyomások gyakran elkísérik az embert, olykor évekig hordozza magával őket, mint valami hozzánőtt csomagot. Ha pedig anya és gyermeke első találkozásáról van szó, akkor egyszerűen meghatározó.