Vannak pillanatok, amikor úgy látjuk, hogy minden megváltozott körülöttünk; még a mozdulatok is új jelentőséget kapnak, talán a nap egyes órái is megváltoztatták helyüket.
Minden szív azt képzeli: ő remegett meg először attól a sok élménytől, ami megdobbantotta már az első emberek szívét, és meg fogja dobogtatni az utolsó férfiét és az utolsó asszonyét is.
Mindig az írásukból ismerhetjük meg legjobban az embereket. A szó elkápráztat és becsap, mert az arc is játszik hozzá, mert szájról száll a szó, és a száj vonz, és a szem elkábít. De a fekete betű a fehér papíron, az maga a meztelen lélek.
Talán a szerelem is legenda, a lélek legendája, amelyben némelyek ösztönösen hisznek, mások meg addig töprengenek rajta, míg a végén ők is csak hisznek benne.
Isten csak azért teremtette az asszonyt, hogy kísértésbe vigye és próbára tegye a férfit. Védekező óvatossággal szabad csak közeledni hozzá, félni kell tőle, akár a csapdától.
Távolból sokat gondolunk azokra, akiket szeretünk, de már megszoktuk, hogy nem láthatjuk őket mindig, és ha újra találkozunk, szeretetünkbe valamiféle tartózkodás keveredik, míg csak a közös élet ismét össze nem forraszt velük.
Most először vette észre, hogy két ember sohasem tud egymás lelkéig eljutni, gondolataik legmélyére; hogy egymás mellett járnak, néha egymásba fonódnak, de nem válnak eggyé; hogy erkölcsi lénye mindenkinek magányos marad egész életében.
Milyen gyorsan elszáll az álmodozások kora, az élet egyetlen boldog korszaka! Akiben megvan az az isteni adottság, hogy mihelyt magára marad, belévesszen ábrándjaiba, az sohase magányos, sohase szomorú, sohase mogorva vagy levert.
