Olyan mélységes és olyan szomorú azoknak a szobáknak a csöndje, ahol egyedül él az ember. Nemcsak a testet, a lelket is körülfogja ez a csönd; amikor egy bútor megreccsen, szíve mélyéig megremeg az ember, mert semmi zajra nem volt elkészülve a komor lakásban.

Megőrzik a szobrok öntőmintáját, a matricát, amivel mindig újra lehet hasonló tárgyakat alkotni, de az én testem, az én arcom, az én gondolataim, az én vágyaim soha nem jelennek meg újra. Pedig millió és ezermillió teremtés születik meg, akinek néhány négyzetcentiméteren orra, szeme, homloka, arca és szája lesz, mint nekem, és lesz lelke is, mint nekem, de én, én nem térek vissza soha, az énemnek egyetlen felismerhető része sem jelenik meg újra abban a megszámlálhatatlan, különböző teremtésben, akik körülbelül egyformák, és mégis végtelenül eltérnek egymástól... Mibe kapaszkodjék az ember? Kihez forduljon kétségbeesett kiáltásaival? Miben hihetünk? Minden vallás ostoba, gyermekes moráljával és szörnyen ostoba egoista ígéretével. Egyedül a halál bizonyos.

Minden lépés a halálhoz visz közelebb, minden mozdulat, minden lehelet annak az utálatos munkáját sietteti. Lélegzés, alvás, evés, munka, álom, minden, amit csinálunk - halál. Egyszóval, élni annyi, mint meghalni!

A maga korában jókedvű az ember. Annyi mindent remél, ami egyébiránt sohasem következik be. Az én koromban már semmit sem vár... csak a halált.

Mindegy, hogy egy kicsivel több vagy kevesebb tehetsége van-e az embernek, hiszen mindennek vége lesz úgyis.

Én a szerelmes embert törlöm az élők sorából. Hülyének tekintem, sőt, nemcsak hülyének, veszedelmesnek is. Azokkal, akik szerelmesek belém, vagy azt állítják magukról, hogy szerelmesek, megszakítok minden baráti kapcsolatot; először is, mert untatnak, azután meg, mert olyan gyanúsak nekem, mint a veszett kutya, amely akármikor rohamot kaphat. Erkölcsi vesztegzár alá helyezem őket, míg csak a betegségük el nem múlik.

Nincs annál nagyobb boldogság, mint amikor két kéz először szorítja meg egymást; amikor az egyik azt kérdezi: szeretsz? S a másik azt feleli: igen, szeretlek.

Hányan vannak, akik átengednék magukat egy hirtelen vágynak, egy óráig tartó, gyorsan támadt és viharos szeszélynek, a szerelem pillanatnyi csapongásának, ha nem félnének attól, hogy ezt a rövid és felszínes boldogságot helyrehozhatatlan botránnyal és fájdalmas könnyekkel fizetik meg.

Az élet élménye, mely naponta újrakezdődik, az üde, vidám, szerelmes élet a lombok között remegett, a levegőben lüktetett, a vízen tükröződött.

A gazdagoknál, ha valamelyikük könnyelműsködik, egyszerűen csak ostobaságokat csinál. Mosolyognak rajta, és azt mondják: éli világát. A szűkölködők körében azonban az olyan fiú, aki rákényszeríti a szülőket a félrerakott garasok megbolygatására, gonosz teremtés, hitvány és cudar!

Nincsenek többé becsületes emberek; legfeljebb olyanok, akik a csirkefogókhoz képest becsületesek.

A házasság gondolata minden lányt megkomolyít.

Egy kulcs, melyet el lehet fordítani, egy ajtó, melyet be lehet zárni: látja, ennyi a boldogság.

Vannak esték, mikor a józanok is álmodoznak, mintha szárnyuk nőne.

A boldogság önző, nem szereti az idegeneket.