Az öröm annyi csak, mint a nyerítés. Vagyis mihelyt letelt a nap, akkor már majdnem mindegy, hogy jól telt-e vagy rosszul. Éjszakáid örömeire pedig, mikor eltelten heverészel, csak úgy gondolsz vissza, mint egy jó ebédre.

Hallod-e, egyetlen fiam. Én vagyok oka életednek. De nekem volt gyönyörűség gügyögésedet is hallanom. Te valóban nem kérted az életet tőlem, ez így igaz. Tehát nékem kell hálásabbnak lennem nálad, azért, hogy itt vagy.

A felháborodás nélküli ember, - elviselhetetlen lény. Fel kell tudnod háborodnod - s még mindig. Mihelyt az életbölcsességed akkora, hogy megfoszt indulataidtól, - s különösen: ha még véleményedtől is megfoszt: már értéktelenné is válik. - Aki mindent megért s mindent megbocsát: tűrhetetlen lény az!

Megújul a vágy, mint az újhold, - jön és elmúlik... Meghal jelenem és siratom, de vágyva várom, ami reá következik. Örülök a fejlődésnek: vagyis sürgetem jelenem halálát. S ez a bonyolult összevisszaság néha olyannyira átlátszó és egyszerű rendszerré világosodik nekem, hogy szinte gyönyörködöm a konstrukció tisztaságában.

A múlt biztos és erős: - tragikus, mert nem vitázhatsz vele többé. - S amint alattomosan csúsznak a pillanatok - érzed: hogy lassan biztossá válik az, ami bizonytalan jövőként libegett előtted - s mint jelen úgyszólván elviselhetetlen...

Úgy látszik, minden emberi kapcsolat egyesülés, - a másik lényével való vegyülés... A barátság is... Furcsa, mennyire törekszik erre az emberi lélek... - s mégis... egy ellenállás is dolgozik benne... Egy másik erő feszíti, hogy függetlenségre törekedjék, ne adja fel egészen önállóságát...

Az egyedüllét nem mindig a legjobb környezete a lélek magányának. Változatosság kell neked ó magányom: s nékem vigyáznom illik, hogy meg ne und magad! Menjünk emberek közé! - Sokáig voltál egyedül: - mint a nyíl repülsz emberi hangok körébe... Egy kicsit boldog is vagy s reménykedel... S nemsokára valami úgy hajt vissza odúdba... Undorodol, - megcsömörlöttél... Oda-vissza... Oda-vissza...

Az egyesülés egyszerű, a szerelem bonyolult, azért is csodálkozik úgy az ember, mikor ebben az egyszerűségben az összes bonyolultságok, ha csak egy pillanatra is, de feloldódnak.

Valóságos kincsei vagyunk egymásnak annálfogva, hogy kétneműek vagyunk. - Nem győzzük csodálni, szeretni, vizsgálni egymást - s mindezt a csodát ama sokat megcsodált kis különbség hozza létre, amely ember és ember között van. - Ez a kicsiség minden örömünk, érdeklődésünk minden tárgya, ez teszi az életet figyelemreméltóvá.

A magányra szükségem van, mint a levegőre. Ha sokat vagyok idegenek között s nem vonulhatok vissza otthonomba: - mintha a lelkemet vesztettem volna el!

Beszélni: - Nem irtóztok? Minden szavatoknál remegnetek kellene... S egy óráig mérlegelni minden szót... Nem adja-e ki titkaitokat? Nem árulja-e el, hogy kik vagytok... s nem csúszik-e ki mellette még egy másik, - valami jeladás arról, hogy hol bujkáltok álmaitokban? S nem válik-e ténnyé, jóvátehetetlen valósággá, ami lelketek sötétségében eddig, mint bizonytalan árnyék imbolygott csupán? A beszéd árulótok, - jól vigyázzatok!

A szerelemről most azt gondolom: - Hogy mihelyt az ember a bensőségnek, meghittségnek eddig a stádiumáig jutott el... mihelyt valakivel úgy tud beszélni, mintha saját magával beszélne... nem is mintha saját anyjával volna együtt, hanem anyjáról képzelt ideáljával... - szóval lélek és lélek között semmi idegenség, semmi akadály, hamisság, alakoskodás... mikor nincs szükség ravaszkodásra: - mert szív szívhez szól... szívtől szívig egyenes az út: ez éppen, a legtisztább szerelem!

Csak maradandó dolgokra szabad költeni, nem pillanatnyi, múló örömökre... Amíg az élet meg nem tanít, hogy a maradandó sem többet érő, mint a pillanatnyi.

Mily szörnyű az a hazugság, amellyel valaki szerelmet hazudik... - s csak azért, hogy megejtsen, testileg meghódítson egy nőt... a lélekkel játszik, azt teszi tönkre... valami becseset sért, hogy olyasmit nyerjen, ami nem becses...

Akivel az embernek viszonya volt: azt alig rázhatja le magáról egykönnyen... a testén és lelkén talán örök nyomok maradnak utána!