Felégettem magam mögött minden hidat és örülök,
hogy a hidak felégtek.
Hosszú az utam, tanulok, egyre többet s többet tudok
és kevesebbet értek.

De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,
hogy bennünk csak a borzalom maradt.

Magam lettem vén kőtömb, száz bozótban
megszaggatott, mogorva, durva, szótlan,
de lelkemben még égi fény ragyog.

Magyar nyelv! Vándorutakon kísérőm,
sértett gőgömben értőm és kísértőm,
kínok közt, gondjaimtól részegen,
örökzöld földem és egész egem,
bőröm, bérem, bírám, borom, míg bírom
és soraimmal sorsom túl a síron,
kurjongó kedv, komisz közöny, konok gyász:
mennyei poggyász.

Ha életem csordultig tele rosszal:
boldogságom kis törmelékeit
idézem fel, melyeket kintről hoztam
s bennem laknak. Ez mindig felsegít.

Minden esztétika légvár; de tudományos vagy politikai alapon még a légvárig sem jutunk el.

Isten e szörnyűségek
mellől elfordult és Krisztusra nézett:
"Menj a Földre, fiam. Az emberek
gyalázata felér a magas égig.
Ha még téged is felfeszítenek,
úgy bűneiket megbocsátom nékik."

Az, mit ma megtanultunk,
jobban köt össze másnap.
S mire való a múltunk?
Hogy elmondjuk egymásnak.

A lépcsőről spirituális
Zenének hangzik, ha lemégy,
S megérzem ágyékod haján is
Szerelmünk égi lényegét.

Mit valljak néked még e földön,
Hol testemnek te vagy a börtön
És lelkemnek a láthatár?

Árkon-bokron kergethetsz hét világnak:
a hangutánzó szók utánam szállnak...

Vállad akasztófáján lóg a testem,

szemed kútjában öngyilkos leszek.
A tőr kihull kezemből. Térdre estem
eléd. Gyűrött zsebkendőt lengetek.

Te érdekelsz csak: járásod, kisujjad;
nézésed kék halai bennem úsznak;
megérezlek, ha még a sarkon túl vagy.

Furcsa haza. Az ember fellélegzik, mikor kiér belőle.