Egymást nem értjük meg, mert elsietjük a szavainkat. Véleményt mondunk, mikor még nincs is véleményünk. Válaszolunk, mielőtt megkérdeznének. Kérdezünk valamit, s nem várjuk meg a választ. Jól mondta Freud professzor: - Csuda, hogy drót nélkül telefonálhatunk, de még nagyobb csoda, hogy dróttal telefonálhatunk, és legnagyobb csoda, hogy két ember a puszta szó által megérti egymást.

Hanem én azért mégis azokat irigyelem, akik úgy elmenőben megsimogatják a hűvös márványoszlopokat, mivelhogy szép bennük az erezet. Akik rajta felejtik nézésüket egy üde lóhere-levélen, amely maga a tökéletesség. Akik nem sajnálják csudálkozásukat pazarolni a bomló fák alatt, mert itt érzik meg az élet értelmét, akik olykor kiállnak este, hogy lássák a csillagokat, ha nem is jár közöttük műhold, hiszen mégiscsak csudálatos, hogy a roppant tereken s időkön átsüt mindig az igazi fény, mint kusza tetteink között a remény s a hit.

Az ember néha azon kapja magát, a napok telnek, erőt gyűjt, és fáradozik anélkül, hogy ennél többet elérne. Ezért jó, ha néha fölvetődik egy-egy miért. Nem árt olykor tisztázni, mit miért teszünk. Hisz csakugyan értelmetlen az élet, ha mozgásformája csupán önmagát teremti újra. Nem elég az embernek, ha csak megél. Megél a kutya is. Az élet több a létezésnél. Az emberben épp ez az érdekes.

Hányszor lobognak bennünk csöppnyi semmiségért a bosszúállás pokoli üstjei, kutatva keressük másban a szándék rossz irányát, érvelünk meggyőződéstelenül, csak hogy tisztára mossuk magunkban azt a homokszemnyi sértett büszkeséget. És megkeserítjük mások életét egy percre, hétre, mert engedtük, hogy szeles haragunk átjárjon egy lelket abban a begombolatlan pillanatban. És nem jut eszünkbe olykor, hogy egyszerűen elakadt bennünk valahol egy villanásnyi emberséges mozdulat.

Nemcsak a bánatot, az örömöt sem tudja elviselni az ember egyedül. Ha valami bánt, azért mondom el, megértsenek, vagy segítsenek, legyen könnyebb egy fájó gondolat. Ha örömöm van, szeretném elmondani azt is, mert nem igazi öröm, ha csak az enyém, ha titokban tartom, ha más nem örülhet neki. A legnagyobb bánat ott kezdődik, ha örömünknek senki sem örül.

Egy régi szerelem
vacog utánam.
Sietésemben elmaradt az úton.
Most hallom valahonnan,
megállok,
a torkomban befelé zokog a világ.

Hosszú, emberi útjainkon 
lobogó, szép szó is van elég, 
de vajon a melegéért 
lépünk-e mindég közelébb?

Én nem tudhatom,
hogy boldogul más a szerelemmel, 
de amikor egyedül vagyok, hosszú, árva esték 
csöndjében megérzem: ha túl jó az ember, 
sohasem elég rossz ahhoz, 
hogy nagyon szeressék.

Nagyot hallgattunk hazáig.

Hogy jó ember volt,
annyi bizonyos:
hosszasan nézte mindég
az első hóhullást,
s csak akkor káromkodott,
ha érveiből kifogyott.