Boldog az az ember, aki csak az után vágyakozik, ami az övé, mert a hűség biztonságot, bizalmat és teljességet ad.

Boldog az az ember, aki megelégszik azzal, ami az övé, és a munkát, a becsületes fáradozást az élet értékének tekinti.

Az ember nem szélkakas! A régi vitorlások, ha jó szélbe kerültek, akkor sebesen szálltak a hullámokon, de ha szélcsend volt, akkor hetekig rostokoltak egy helyben. Nekünk ezen a téren inkább a gőzhajókra kellene hasonlítanunk: bárhonnan fúj a szél, a kitűzött céljaink felé kell haladnunk.

Az elképzelt jó mindig szürkének, unalmasnak, egyhangúnak tűnik, de az elképzelt rossz izgalmas, érdekes. Ám a megélt rossz valójában kiéget, tönkretesz, lehúz, bemocskol; a megélt jó ellenben felemel, kivirágoztatja szívedet, gazdagabbá tesz.

Senki sem lakatlan sziget, világunk áldásai, de sajnos szennyes hullámai is átcsapnak személyes létünk korlátain.

A bűn olyan, mint egy gát, amely elállja a kis patak futását a végtelen tenger felé. Ettől a víz kavarog, örvénylik, medréből kiáradva könnyen katasztrófát okozhat, sok életet, értéket elpusztíthat.

A bűn elzár a boldogságtól. Ha egy madár szárnya le van kötve, még akár értékes aranylánccal is, az számára kolonc, béklyó, rablánc, hisz repülését megakadályozza, és a kék égre született lényét a föld porába taszítja.

A hőmérő nem a hideget méri, hanem a meleg hiányát, minél kevesebb a meleg, annál kevesebbet mutat. Ugyanígy a bűn nem más, mint a szeretet és a jóság hiánya.

Ha valaki addig rángatja a szekrényt, míg magára borítja, ne az asztalost szidja, hanem saját magát. A mi rossz döntéseink, bűneink következményét nem szabad Isten nyakába varrnunk.

Az ember legbelsőbb szentélyébe nincs bejárata a gonosznak. Oda csak az léphet be, akit tudatosan beengedünk.

A felnőtté válás fontos feladata, hogy kitapogassuk gyengeségeinket, erősségeinket, hogy meglássuk, milyen hajlamainkat kell erősítenünk, mint a jó fogathajtó, aki tudja, melyik lovat kell ösztökélni, különben lelassítja a haladást, és melyiket kell megszelídíteni, visszafogni, amelyik könnyen az árokba boríthatja a kocsit.

A legnagyobb feladatunk nem az, hogy legyőzzük a rosszat, hanem hogy felszabadítsuk egymást a szeretetre.

A simogatás, a dicsérő szó, a gondoskodás, a törődés elmulasztása sokszor jobban fáj, mint egy pofon.

Ha egy meredek lejtőn a sárban csúszom lefelé, nem elég, ha elhatározom, hogy nem csúszom tovább, hanem lépnem kell felfelé, hogy végül ne zuhanjak le a mélybe.

Természetesen nem a fény hibája, hogy szutykosnak látjuk magunkat, a fény csak láthatóvá teszi a valóságot. S ilyenkor nem az a megoldás, hogy visszamegyek a sötétbe, hogy ne lássam a koszos kezemet, hanem az, hogy vizet keresek és szépen megmosakszom.