Az óvodáinknak, iskoláinknak nem bajnokképző tanfolyamoknak kellene lenniük, nem hiszem, hogy egy iskola versenyistálló kellene legyen, ahol egyetlen dolog számít, az individuális eredmények, a sikerek, hanem az életre felkészítő, az életnek szerves részét alkotó terek, ahol egy reális világba kilépésre készítjük fel a gyermekeinket.

A gyerekeket, az egészségesebbeket, az épeket, a jobbakat, ügyesebbeket meg kell tanítani arra, hogy szolidárisak legyenek a gyengébbel, az elesettebbel, a kisebbel, a sebzettebbel szemben.

Merjünk időt adni a létünknek, és hosszan nézni, ahogy ez a gyermek felnő, hogy ő is gyermeket vállal, és már mint nagyszülő megérezni a létnek a maga szépségét.

Az élet azért van, hogy odaadjuk. Sokszor mondtam, hogy a mi életünk olyan, mint egy marék aranypor. Hatalmas érték, kincs. De hogyha nem adjuk oda valamiért, akkor is kiperegnek a mindennapok az ujjaink közül.

Azt hiszem, akkor lesz egy hegycsúcson igazán szép a kilátás, hogyha gyalog megyünk oda fel, megizzadunk, verejtékezünk és elfáradunk.

Ez élet aranyló porszemcséit akárhogy szorongatjuk, mind kevesebb lesz belőle, és eljön az a pillanat, amikor az utolsó aranyszemcse is, az utolsó nap is, az életünk a tenyerünkből elsodródik. Én mindig azt mondom, az ember arra született, hogy odaadja ezeket az értékeket valamiért, egy nagyobb értékért.

Mindaz, ami igazán értékes az életünkben, ami az embert emberré teszi, azt a gazdasági válság, a pénzügyi összeomlás, mely országainkat érinti, nem tudja elvenni tőlünk.

Az embereket csak szeretve lehet jobbá tenni.

Legyél azzá, amiért születtél, merd vállalni önmagad, és boldog leszel!