Az autizmus tehát: vágyaktól vezetett gondolkodási mód, amely fütyül a valóságra és a logikára, fütyül a természeti és az ember csinálta törvényekre. Egy törvényt ismer csak: önmagát.

A szerelem olyan szenvedély, amely akkor is éget, ha nincs hozzá társ. Akkor talán még kínzóbb. Mert a reménytelen szerelem édes kín, ám az egyedüllétben még a szerelem is megkeseredik.

Sohasem jó, ha a férfi túlságosan biztos abban, hogy imádják. Elbizakodottá válik, aztán meg is ijed - mert a férfiak meghátrálnak a nagy érzelem elől, nem tudják viszonozni, gúzsbakötöttnek hiszik magukat, sőt esetleg azt gondolják, a nő csak magához akarja láncolni.

Beszéltesd az embereket, akkor megszeretnek. Ne untasd őket a magad sorsával, hanem hagyd, hogy a magukét mondják. Érdekel, nem érdekel? Mindegy. Ha nem vagy kíváncsi, akkor is mutass kíváncsiságot. Az emberek hálásak azért, ha valaki meghallgatja őket.

Tudja, mi a titka annak, hogy az ember elégedett legyen önmagával? Az, hogy ne akarjon hasonlítani senkihez. Akkor aztán megtapasztalja, hogy nehéz így élni - de csak így érdemes.

Milyen rossz lehet, ha valaki örökké boldognak akar látszani, miközben végzetesen boldogtalan!

A bizalmatlanság néha jobb tanácsadó a vak bizalomnál, a gyanakvás olykor buktatóktól ment meg s maga a félelem voltaképpen vészreakció, amely az életet menti. Olyan, mint a láz vagy a fájdalom: jelzi a veszélyt, és védekezésre késztet.

A hovatartozást sohasem a származás dönti el. A nemzetiség kérdését az dönti el: ki hová tartozónak érzi magát. Nem az anyanyelv. Nem is az, hogy hol ringatták bölcsődet, vagy hol domborulnak őseid sírjai. Az anyanyelv, a bölcső meg a sír nagy erő, de önmagában nem elég..., erre világosan megtanított a történelem.