Amíg hangulatunk és érzéseink attól függnek, hogy mások hogyan kezelnek bennünket, addig olyanok vagyunk, mint egy marionettbábu. Ha valaki meghúzza a zsinórt, mi annak megfelelően mozdulunk. Ha megpróbálunk oldottak maradni, akkor kitisztul a fejünk, és hatékonyan tudunk védekezni. A belső erő alapja az, hogy nem gabalyodunk bele mások érzéseibe és tulajdonságaiba. Teljesen mindegy, milyen az "adjonisten", mostantól kezdve ön dönti el, hogy milyen lesz a "fogadjisten".

Ha ártatlan bárányként viselkedik, akkor éhes farkasokkal fog találkozni.

A szótlanság nem jelent vereséget egy támadással szemben, hanem a szuveneritás jele lehet.

Ha valakin átnéznek, figyelmen kívül hagyják, az nagy büntetés. Néhány embernek ez még rosszabb, mint a veszekedés.

Aki kigúnyolva és megvetve érzi magát, az támadásnak éli meg a kritikát. Mindegy, mennyi igazság van a kijelentésben, ha támadva érezzük magunkat, ellenállunk. Védekező álláspontra helyezkedünk, és lehúzzuk a rolót.

A nem tárgyilagos kritikának különböző okai vannak. A kritizáló legtöbbször önmagával sincs jóban. Aki nem tárgyilagosan kritizál, az teli van méreggel és csalódással a félresikerült dolog miatt. Ezek a negatív érzések meghatározzák hanghordozását és szóhasználatát. A hangja szemrehányó vagy lekezelő. Túloz és általánosít. Ehhez jön még az a (többé-kevésbé tudattalan) vágya, hogy megleckéztesse, helyre tegye, vagy lejárassa a másikat.

A kritika értelmes és fontos visszajelzés, amely előrevihet bennünket. De csak akkor, ha úgy adják elő, hogy be tudjuk fogadni, és meg tudjuk emészteni. Az építő kritika mindig a teljesítményre vagy az eredményre irányul.

Az arrogancia mögött legtöbbször kisebbrendűségi érzés bújik meg.

Ön dönti el, hogy egy támadás eltalálja-e. Senki más. A támadója egy bántó megjegyzést vág az arcába. Azt azonban nem tudja megszabni, hogy ön mit kezd ezzel. Olyan, mintha kesztyűt vágnának az arcába. Öné a döntés, hogy felveszi - és harcol - vagy nem. Ha találva érzi magát, akkor felveszi. Valójában mindannyian verhetetlenek vagyunk. A kesztyűt egyszerűen ott hagyhatjuk a földön.

Tartsa meg a mérgét. A haragból meríthet energiát, hogy kiszabadítsa magát a méltatlan helyzetből. Mint minden helyzetnek, a dühnek is szüksége van egy konstruktív irányra, hogy a saját javára használhassa fel.

A gonosz csipkelődések homokot szórnak a fogaskerekek közé. Ne folytassuk a homokszórást, hanem kérdezzük meg, hol került be a homok? Ez különösen azoknál az embereknél fontos, akik közel állnak a szívünkhöz. Az állandó piszkálódás azt mutatja, hogy valami baj van a kapcsolatban. Ezt a bajt pedig időben fel kell tárni.

A tisztázó megbeszélés nevében benne van, hogy miről szól: a letisztázásról. Még csak nem is a megoldás megtalálásáról vagy a béke megteremtéséről van szó, bár nagyon jó lenne, ha ez történne. A tisztázás célja, hogy kiterítsük a lapjainkat, és nyíltan beszéljünk arról, amit eddig besöpörtünk a szőnyeg alá.

A legnagyobb időpocsékolás, ha arról vitatkozunk, ki a hibás. Ez sehová nem vezet. Mindenki a saját szemüvegén keresztül látja a konfliktust.

A tisztázó megbeszélések lényege nem a szépen csengő szavakban rejlik. A sok beszéd csak ködösít. Röviden és egyértelműen beszéljen. Ehhez elég két-három mondat is. Ha ezeket a mondatokat a belső letisztázás után fogalmazza meg, akkor többet érnek, mint a cikornyás szóvirágok.

Minden támadás nagyszerű lehetőség arra, hogy kipróbáljunk valami újat.