Hasonló kapcsolatban állunk az elménkkel, mint lovas a lovával. A ló (az elme) néha szeretne szabadon vágtatni vagy páfrányt legelni, ezért kitépi kezünkből a gyeplőt, és közben majdnem kirántja helyéből a vállunkat. A tudatos jelenlét nyelvén mindez azt jelenti: ha megrántjuk a gyeplőt, akkor az elménk csak még jobban fog tiltakozni. De ha csak gyengéden meghúzzuk, közben csettintünk, mint a cowboyok, és még azt is hozzátesszük, hogy "hó, öregfiú!", akkor elménk fokozatosan lelassít és engedelmeskedik, végül pedig odasúghatjuk neki, hogy "köszönöm". Ha elménk el akar vágtatni velünk, és erőszakosan visszarántjuk, akkor ledob bennünket, és elnyargal. Ha empátiával fordulunk önmagunk felé, ha ellen tudunk állni a követelőző gondolatoknak, akkor viszont elcsendesedik.

Képzeljük el, hogy elménk egy palack tiszta víz, és az alján homok van. Amikor elménket felzaklatják a gondolatok vagy az érzelmek, az olyan, mintha felráztuk volna az üveget: a homok felkavarodik, a víz zavarossá válik. Ám ha nyugodtan tartjuk a palackot a kezünkben, a homok leülepedik, ahogy a gondolataink is lecsillapodnak, ha egyszerűen csak figyeljük őket, és nem kezdünk el azonnal reagálni rájuk. Mint említettem: érzelmi problémákból gondolkodással nem fogjuk megtalálni a kivezető utat. Csak mélyebbre ássuk magunkat, ha megpróbáljuk kideríteni, miért érezzük, amit érzünk. Olyan ez, mint a hínár: minél inkább vergődünk, annál jobban belegabalyodunk. El kell fogadnunk, hogy a gondolatoknak nem tudunk gátat vetni, a történéseknek azonban igen.

Nem futhatunk el az árnyékunk elől, hiszen követ bennünket mindenhová. Ám ha mi futunk az árnyék felé, menekülni kezd előlünk.

Nem tesz jót, ha rágódunk valamin - ilyenkor csak ide-oda forgatjuk a gondolatot, mint a falatot a szánkban, amelyet aztán sosem nyelünk le.

Ha gyakran ismételgetünk egy gondolatot, tett lesz belőle. Ha sokszor ismételgetünk egy tettet, szokássá válik. A gyakran ismételgetett szokás merev személyiséget eredményez. A merev személyiség pedig a végzetünkké válik.

Agyunk és ebből adódóan személyiségünk szobrászai, alapanyagai egyaránt mi vagyunk.

Lehet, hogy örökölünk néhány béna gént, de azok nem feltétlenül kapcsolnak be. Olyan ez, mintha egész életünkben cipelnénk egy kézigránátot, ám soha nem húznánk ki a biztosítószeget.

Ez a gáz a függőségben: addig tart, amíg véget nem vetünk neki - vagy az nekünk.

A mentális betegségeket azért bélyegzik meg, mert nem veszik őket komolyan. De képzeljük el, ha valaki közölné velünk, hogy lupusza van, és mi csak legyintenénk: "á, az csak valami nyavalya, szedd össze magad!"

Agyunk és testünk között nincs határvonal - a kettő összetartozik, mint egy kezeslábas felső és alsó része. Folyamatosan kommunikálnak egymással, értelmezik a külső és a belső jeleket, így hozzák létre valóságunkat.

Nagyon kevesen hallgatunk a testünk üzeneteire, mert elveszünk a gondolatainkban. Pedig a test fantasztikus barométer: azt mutatja, hogy vagyunk, nem pedig azt, mit gondolunk arról, hogy vagyunk.

Gyakorlatilag minden, ami kiemeli az embert az állatvilágból - a beszéd, a gondolkodás, a szeretet és a gyűlölet -, egymáshoz fűződő kapcsolataink terméke.

Mélyen legbelül senkit sem érdekelnek a célok - az embereket kizárólag az érdekli, szeretik-e őket.

Mindnyájunkban megvan a képesség kapcsolatot létesíteni egymással. Csak annyi kellene hozzá, hogy kevesebbet foglalkozzunk a felénk áradó fölösleges információkkal, valamint azokkal az elvárásokkal, hogy legyünk valaki mások. Ehhez nem kell politikai változás, nem kell új vallást alapítani. Egyszerűen csak meg kell tanulnunk navigálni az általunk létrehozott világban, hogy kevésbé elszigeteltnek és riadtnak érezzük magunkat.

A gyermek agya olyan, mint a frissen hullott hó - mi meg hatalmas hótaposókkal összejárkáljuk, és benne hagyjuk a lábnyomunkat. A mi szüleink ránk sózták az összes hülyeségüket, az ő szüleik rájuk zúdították az ő marhaságaikat, és így tovább egészen az első gerincesekig. Ha meg akarjuk állítani ezt az ősi váltófutást, akkor muszáj tudatosítanunk a tökéletlenségeinket.