Hasonló kapcsolatban állunk az elménkkel, mint lovas a lovával. A ló (az elme) néha szeretne szabadon vágtatni vagy páfrányt legelni, ezért kitépi kezünkből a gyeplőt, és közben majdnem kirántja helyéből a vállunkat. A tudatos jelenlét nyelvén mindez azt jelenti: ha megrántjuk a gyeplőt, akkor az elménk csak még jobban fog tiltakozni. De ha csak gyengéden meghúzzuk, közben csettintünk, mint a cowboyok, és még azt is hozzátesszük, hogy "hó, öregfiú!", akkor elménk fokozatosan lelassít és engedelmeskedik, végül pedig odasúghatjuk neki, hogy "köszönöm". Ha elménk el akar vágtatni velünk, és erőszakosan visszarántjuk, akkor ledob bennünket, és elnyargal. Ha empátiával fordulunk önmagunk felé, ha ellen tudunk állni a követelőző gondolatoknak, akkor viszont elcsendesedik.