Akár kanyargós, akár egyenes úton haladunk, akár a legmagasabb hegy tetejére, akár a tenger mélyére megyünk, mindig bíznunk kell a kézben, amely vezet.

Mindenki, aki elvesztett már valamit, amiről azt hitte, hogy örökre az övé, végül rádöbben, hogy semmit nem birtokolhat igazán.

Az élet mindig kivárja a válságot, hogy aztán a legcsodálatosabb oldaláról mutatkozzon meg.

A legfontosabb lecke: megtanulni szeretni. Egyre jobban szeretni. Mert eltűnnek a nyelvek, a próféciák, az országok, és az utca, ahol lakom, a villanyoszlopok, ez a ház, a nappali bútorai... és eltűnik az én testem is. De egy dolog örökké megmarad az univerzum lelkében: a szeretetem. A hibáim ellenére, a rossz döntéseim ellenére, amelyek szenvedést okoztak másoknak, és minden olyan pillanat ellenére is, amikor azt hittem, hogy nem létezik.

Nézem az embereket, akik jönnek és mennek, és mindannyian nagyon belemerülnek a saját kis világukba, amely olyan apró, hogy belefér egy mobiltelefon képernyőjébe - nem csoda, hogy nem tudják levenni róla a szemüket és a fülüket.

Hagyd, hogy néha elragadjon az éjszaka, nézd a csillagokat és engedd, hogy megrészegítsen a végtelenség érzése. Az éjszaka, a maga minden sötétségével, egyben út is a megvilágosodás felé. Az éjszaka, melynek misztériumai közelebb visznek minket Istenhez, olyan, akár a sötét kút, melynek a legmélyén szomjoltó víz van: fekete árnyaiban valahol ott rejlik a láng, amely fellobbanthatja a lelkünket.

Hihetetlen, mennyire értenek hozzá az elveszett lelkek, hogy felismerjék egymást, és egymásra találjanak, egyesítve a fájdalmaikat!

Minden reggel, amikor úgynevezett "új napra" ébredek, kedvem lenne újra lehunyni a szemem és nem fölkelni az ágyból. De muszáj.

Engem a boldogság a legkevésbé sem érdekel. Én nem boldogan akarok élni, hanem szerelmesen, ami veszélyes, hiszen soha nem tudhatjuk, mi vár ránk.

Mi rossz van az unalomban? Őszintén szólva, egyáltalán semmi. Csak... csak az a titkos rettegés, hogy mi van, ha váratlanul, egyik pillanatról a másikra minden megváltozik, és én ott állok felkészületlenül.

A nyár közeledtével furcsa gondolataink támadnak: kisebbnek érezzük magunkat, mert több időt töltünk a szabadban, és ez új távlatokat ad a világnak. Távolabb kerül a horizont, a házunk falain és a felhőkön is túlra.

Eljön az idő, amikor mind ugyanazt csináljuk. A gyerekek megnőnek, elköltöznek egy másik városba, vagy akár másik országba, mi pedig nyugdíjasok leszünk és mossuk az autónkat - még akkor is, ha megengedhetnénk magunknak, hogy ezt más tegye meg helyettünk. Mert egy bizonyos kor után fontos, hogy jelentéktelen dolgokkal üssük el az időnket, megmutassuk a világnak, hogy még működik a testünk, nem felejtettük el becsülni a pénzt, és továbbra is alázattal végezzük a teendőinket.

Vannak emberek, akikben évekig csak nő a feszültség anélkül, hogy ezt észrevennék, aztán egyszer csak valami apróság kiveri náluk a biztosítékot. Akkor azt mondják: "Elég. Nem akarom ezt tovább." Van, aki megöli magát. Mások elválnak. És olyanok is akadnak, akik Afrika éhínségtől sújtott területeire utaznak, hogy megváltsák a világot.

Lehetséges, hogy a világ összes férfija közül sikerült hozzámennem az egyetlenegyhez, aki abszolút tökéletes? Nem iszik, nem marad ki, nincs olyan napja, amelyet kizárólag a barátainak tart fenn. Az ő élete a családra korlátozódik. Álomszép lehetne - ha nem volna rémálom. Mert nekem iszonyatos teher, hogy mindennek én is megfeleljek.

Az olyan szavak, mint "optimizmus" vagy "remény", amelyeket azokban a könyvekben lehet olvasni, amelyek az életre akarnak felkészíteni és az önbizalmat hivatottak növelni - tényleg csupán szavak. Azok a bölcsek, akik kimondták őket, talán az értelmüket keresték, minket pedig kísérleti nyúlként használtak, hogy megnézzék, hogyan hatnak ránk.