Talán akkor eszmélt rá először, amikor egymás karjában sírtak, hogy bizonytalanságban élni, a kudarc és az újrakezdés között ingadozni ugyanannyi örömet szerezhet, mint amennyi fájdalmat okozhat.

Rájöttem, hogy amiben nem hiszek, arra soha nem leszek képes koncentrálni.

Jól vésse az eszébe, amit most mondok magának: aki nem vágyik másra, csak a boldogságra, hiába keresi, soha nem találja.

Minden élet, akár a hópehely: távolról egyformának tűnik, de rejtélyes erők egyszerivé és megismételhetetlenné formálják.

Az iskolának nevezett hely nem ad választ a nagy kérdésekre, egyedül abban segít, hogy elfogadjuk őket az élet valóságaként.

Személyesen és közösségként is mindannyiunkat nyugtalanít, hogy mit gondolnak rólunk mások, idegenek, mindazok, akiket ismerünk. Ez a nyugtalanság fájdalommá nőhet, elhomályosíthatja a valósággal való kapcsolatunkat, és ha magánál a valóságnál is fontosabb lesz, problematikussá válik.

A remény nem más, mint a képzelőerő állhatatossága.

Bár az élet nagy kérdéseire soha nem kapunk választ, mégis jó feltenni ezeket a kérdéseket.

Csak másokat utánozva tehetünk szert saját személyiségre.

Az embernek eléggé szeretnie kell az életet, amelyet választott, hogy végül a magáénak mondhassa: és én szeretem is.