Furcsa, mit tanít a szerelem a saját hibáinkról.

Nem tudtam biztosan, hogy melyikünk az önzőbb: ő, hogy olyasmit akar, amit senki nem ígérhet meg, vagy én, amiért nem ígérek meg neki semmi olyasmit, amit fájdalmasan lehetetlen megvalósítani.

Csak az ujjai léteztek a bőrömön. Az agyam dalszöveget keresgélt, szavakat, hogy összefűzze, leírja a pillanatot, de semmit nem talált. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bőrömön vándorló tenyerére.

Leváltván bőrömet
csak a pillantásom marad,
min át fejembe láthatsz:
Enyémnek tudd magad!

Veszett a szó világa az életemmel együtt,
Élőholt lettem én.
Szótlanná kényszerítve, ezerszer fejezem ki
A borzalmat, mi él.

Minden szempár mögött egy ismeretlen emberi múlt rejtőzik.

Hiányzott a neszezése, ahogy a leckéjében lapozgat, miközben én zenét hallgatok az ágyán fekve. Hiányzott a lába hidege az enyémen, amikor bebújik az ágyba. Hiányzott a haja illata, a szuszogása és a Rilke-kötet az éjjeliszekrényen, meg a szék hátára dobott nedves törölközője. Telítődtem a vele töltött nappal, de ettől csak még jobban hiányzott.

Egy nap mindannyian rájövünk, hogy nem maradunk örökké gyerekek, és felnövünk. Te csak kicsivel később jutottál el ebbe a pillanatba, mint a legtöbben.

Nem azt próbálom kitalálni, ki vagy. Nem érdekel, hogy ki vagy. Csak azt akarom tudni, miért vagy az, aki.

Ha nincsenek emlékeid, olyan, mintha soha nem is léteztél volna.

Egy szerelem nélkül maradt ember jelenlétében csókolózni kegyetlenség.

Sosem tudtam, hogy milyen sokféle szerelem létezik, vagy hogy milyen sokféle dologra viszi rá az embert. Sosem tudtam, hogy milyen sokféleképpen lehet elbúcsúzni.

Reszketés, zuhanás, ránt a semmi,

Nyújtom feléd kezem,

Jeges vész, elveszem,

E törékeny szerelem

Csak arra jó,

Hogy hangozzék

A búcsúszó?

Te vagy a második bőröm
nyaraim - teleim - őszöm
Kikelet átkelni érted
S e veszteség csodaszép, érzed?

A varázslat megfoghatatlan. A tudománynak vannak megoldásai.