Az ember semmit sem tart többre, mint azokat az álmait, amelyekből soha nem lett valóság, nem is sérülhettek és kophattak tehát.
Nem a vér szerint hozzád tartozó emberek eltűnése, hanem a szeretet elvesztése teszi az embert árvává.
Ami szép és jó volt az életben, az mindig is velünk marad.
Nem a személyek keresik meg a hozzájuk való történeteket, hanem mindig is a történetek választják ki a nekik megfelelő hősöket.
Az ember a legalkalmazkodóbb állat.
Mindig azon az ajtón kopogtatunk, ami nem nekünk akar kinyílni, mindig az előtt az ajtó előtt ácsorgunk, amihez elfelejtettük a bekívánkozó szavakat.
Az életünk arról szól, hogy ahogy múlik velünk az idő, úgy kopnak le rólunk a képességek. Egyre inkább hegyesedünk. Egyre inkább kevés dolog marad, amivel foglalkozni tudunk, egyre rövidebbek a napok. Jót tesz mindenkinek, ha ki tud nyitni ajtókat az életében. Hiszem, hogy az egyes területeknek a kultúrán belül is, de a társadalmon belül is ezek az ajtónyitások jót tesznek.
Őrületes vétség alábecsülni a pillanat élvezetét, épp az ellenkezőjét kellene megtanulnunk.
Az idő lényege éppen a változás.
Meglehet, nem az a boldogság, ha beteljesedtek a vágyak, hanem csupán az, ha már elmúltak belőled.
Nem jó, ha az ember sokat van egyedül, mert észre se veszi, de összerakódik benne a bánat.
Bölcsen mondja az írás, nincsen semmi az emberen kívül való, ami bemenvén ő belé, megfertőzhetné őt, hanem csak amik belőle jőnek ki, azok fertőzhetik meg az embert.
Nem arra van az ember kitalálva, hogy magával cipelje az emlékeit, kevés nagyobb adomány van, mint a felejtés.
Hiszen a múlt, az elsüllyedt idő s az előttünk járó emberek hol lennének máshol, itt laknak bennünk és körülöttünk, az elmúlt napokból és az elenyészett emberekből tapad össze a föld, a kövek a csontjai, az elfutó felhők az órák, az ember nem csak a jövőjét képzeli maga elé újra és újra, de megálmodja a múltat is, a földet, amin jár, a vizet, amiben megmeríti az arcát, a felhőket, ahová feldobálja a szavait.
A hétköznapok nem arra vannak kitalálva, hogy az ember az üdvösségen vagy az évek értelmén gondolkodjék, még a papok is bevallják, hogy aki folyton felszegett fejjel jár, előbb-utóbb megbicsaklott lábbal gödörbe zuhan.