Mást mutat a naptár, és mást érez a szív. A naptár időt mutat, a szív időtlenséget.

Bízol benne... megőrzi titkodat. Mert a barátod. Mert a testvéred. Mert a szülőd. Ezért megosztod vele. De nem mindet. Nem mindent. Lehetnek titkaid, amiket elmondasz másoknak. Néhányat. Nem mindet. De egy napon érkezik valaki... valaki, aki nem barátod, nem testvéred, nem szülőd. Sőt, még csak nem is a szerelmed. Valaki más. Valaki több. Mindennél és mindenkinél több. Akiben feltétel nélkül bízol. Akinek nem csak néhányat mondasz el titkaidból. Akire mindet rábízod. Sőt a legnagyobb titkodat is: az életedet. Feltételek nélkül, kételyek nélkül. Ez több, mint bizalom. Ez a legszebb érzés. Az összetartozás érzése.

Van, hogy az úton egyedül kell menned. Mert a te utad, a te feladatod. Csak te járhatod be, senki más, mert neked kell a rád váró akadályokat leküzdened, mert a cél a te célod.

Megérinted... talán csak éppen hogy. Talán a bőrötök nem is ér egymáshoz, csak a karokon lévő pici szőrszálak simogatják egymást. Mégis érzitek. Mégis csodálatos érzés, nyugalom, bizalom, szeretet árad rajtuk keresztül egymás felé. Hihetetlen erő van benne, hihetetlen érzések szabadulnak fel ebben az aprócska érintésben. És megnyugszol. Ebben a pillanatban megáll körülötted minden. Nem beszéltétek meg az érintést, mégis, mindketten tudjátok, hogy kell. Érzitek, nem tehettek mást. Muszáj, mert érezni kell a másikat. Így is. Mert lélekben egyek vagytok. És a test követi a lelket.

Egy pad is válhat kényelmes fotellé, és egy kényelmes fotel is lehet priccs. Attól függ, kivel osztod meg.

Reggel van... ketten fekszünk az ágyban. És a legcsodásabb látvány vár most rám. Tudom. Mindjárt. Kellemes ez a pillanat, mert tudom, hogy mindjárt megpillantom. Még élvezem a várakozást, nem kapkodom el. Ízlelgetem magamban az érzést. Hogy milyen csodás lesz. Mert mindjárt kinyitom a szemem, és a világ legszebb látványa fogad. A te arcod.

Az életed nem akkor kezdődik, amikor meglátod a fényt. Hanem egy másik pillanatban. Egy találkozással, egy mosollyal, egy zavart kézfogással. Amikor meglátod Őt. Amikor megtalálod.

A kincs helyét nem tudod kitalálni. Csak megérezni lehet. Mert a kincs ott rejtőzik egy dalban, egy meghitt pillanatban, egy szivárványban, vagy egy virágban. Sok-sok apróságban, a legegyszerűbb dolgokban. De ha szíveddel rátalálsz, megérzed, hogy ezek többé már nem apróságok. Mert a legdrágábbat adják neked.

Üzenetet kapsz... a legszebb üzenetet. Pedig nem szavakkal írták. Te mégis el tudod olvasni. De senki más. Csak te. Nincs tolmács, kódfejtő, nincs senki, aki rajtad kívül értené. Mert ennek a nyelvnek a szavait ti alkottátok. Együtt. Érzésekből, helyekből, történetekből. És ő ezen a nyelven írta az üzenetet. A neked szólót. Csak neked.

A festő az utolsó ecsetvonáshoz ér... és elkészül a mű. A nagy mű. Aminek csodájára jár az egész világ. Csak állsz a kép előtt. És nem érted, mi olyan különös rajta. Nem tudod, miért megfejthetetlen a mosoly. Nem tudod, mit rejtett el benne a Mester. Pedig egyszerű. A Mester nem az arcot örökítette meg. Nem a külső szépséget vitte vászonra. Valami mást. Azt, ami belül lakozik. A lényeget. Mert ő tudta, hogy az igazi szépség belül kezdődik és kívül ér véget. Az arcon. A szemekben. Az ajkakon. A mosolyon. Az Ő mosolyán.

Tartozol... de te mégsem bánod. Mert ennek a tartozásnak nincs mértéke, nincs lejárati ideje. Nem pénzben, nem aranyban mérik. Egészen másban. Talán mosolyban. Vagy szívdobbanásban. Mert ez a legszebb tartozás. Mert nem "valakinek" tartozol. Hanem "Valakihez". Hozzá.

Szerintem szép vagy... szerinted nem. Pedig ugyanazt látjuk. Csak nem ugyanúgy. Mert ha önmagadat nézed, csak a szemeddel látsz. Ha a másikat, akkor a lelkeddel is. Ezért lehetsz örökre elégedetlen a tükörben látott képpel, és ezért tarthatom én ugyanezt a képet a világ legcsodálatosabb látványának. Téged.

Kávézol... igazi, finom kávét iszol. Három cukorral, két kanálka tejporral, ahogy szoktad. Mégis, olyan furcsa. Nem olyan, mint máskor. Finomabb, lágyabb, édesebb. De miért? Nem érted. Kavargatod, ízlelgeted. Sokkal finomabb, mint máskor. Vajon a kávétól? A tejportól? A cukortól? Nem. Egyiktől sem. Mindegyik ugyanaz, ugyanannyi, mint máskor. Hanem valami mástól. Valaki mástól. Aki ott ül veled szemben, aki rád mosolyog, akinek hallod hangját, érzed szívdobbanását. Igen. Tőle finomabb a kávéd. És az életed.

Otthont építesz... gyűjtesz rá, megveszed az építőanyagokat, mestereket keresel, terveztetsz, tervezel, szervezel, és végül felépül. Életed legnagyobb vállalkozása. Amire annyit készültél, amiről annyit álmodoztál. És mégsem otthont építettél. Csak házat. Mert az otthont nem a házban találod meg. Nem a falak között, nem a tető alatt. Valahol egészen másutt. A Másik lelkében. Ő lesz házadban az igazi otthon.

Átölellek... két karomat köréd fonom, magamhoz húzlak, szorosan átölellek. És átölelem beléd az érzéseimet. A szívem dobbanását, a lelkem rezdülését, az életemet. A vágyaimat, álmaimat, egész lényemet. Átölelem. Beléd. És átölellek. Téged. Magamba.