Álmomban, esti séta közben,
Hogy a virágok halkan bólintgattak:
Egy édes, hosszú, forró csókkal
Örökre eljegyeztelek magamnak.

Míg ki nem huny a fény, emlékezem rád, és nem feledlek a sötétségben sem.

Szeretlek. Most még igen, de holnap
lehet, hogy már égve gyűlöllek.
Leselkedik a lehetőség:
ellensége minden öröknek.

Ha már leromboltad a palotámat, ne építs helyette kunyhót és ne tetszelegj a könyörületességedben, hogy ezt a hajlékot nyújtod át nekem kárpótlásul.

Szeretlek s ha rólam leveszed szemed,
én nem nézek kutakkal farkasszemet,
nem keresek sem golyót, se kötelet,
üldözni se foglak szavaimmal,
csak nézni, boldogan s boldogtalanul,
s bárhová lépsz, e szempár sugara mindig arcodra hull,
s el fogsz hervadni, halovány aranyom,
maradék kincsem, boldogtalanom.

Azt mondtad: Álmodj! álmodoztam.
Ha szóltál: Szeress! szereték.
Mint a madarat, ösztönöm vitt
Titkon, de biztosan feléd,
S ha csókod érzém: édenné lett
Előttem a zord sivatag...
Nekem nem voltál soha játék,
Mindig szentnek tartottalak.

Ami másnak mulandóság,
Nekem örökifjú élet, -
Olyan szépnek, mint én látlak,
Más nem láthat soha téged.

Amit te adsz, az minden! Csak te adod nekem, tőled kaptam először mindazt, ami valóban ér is valamit az életben. A cimboráim között annak idején akadt ugyan egy-két jóbarát, de most te vagy a barátom is. Világéletemben magányos fickó voltam, most pedig itt vagy te, és benned megtaláltam énemnek azt a részét, amely eddig hiányzott. Veled egész ember vagyok. Te vagy az egyetlen a világon, aki mellett békességre leltem.

Ezelőtt bús szívem hervadni indúla,
Titkos óhajtással gyakorta jajdúla;
De mihelyt láttalak, csuda, mint újúla,
Minden akkori búm örömre fordúla.

Ahogy megláttam magát, megbillent bennem valami, az értelmem csődöt mondott. Fel voltam háborodva, hogy ilyesmi megeshet velem! Teljes erőmből tiltakoztam. De sem a tiltakozás, sem az önámítás nem használt. Sose hittem, hogy ilyen szerelem létezik... hogy az ember egy napon számot vet magával, s azt mondja: bármi legyen az ára, mellette maradok! Nem bírom ki nélküle.

Tenyeredbe nyomom a legszebb üveggolyóm, te meg mintha tudnád, hogy egyetlen sor járt a fejemben, míg szorítottam a markomban. És elmondod, hogy a távolságot, mint... És rád nézek, és már nem is csodálkozom, nem is mondom, hogy nyilván ez volt a legtökéletesebb pillanat.

Ha tehetném, minden régi sebed begyógyítanám. Lecsókolnám ajkadról a félelmet és remegést. De helyette csak csendben remélem, hogy ez a fél szív itt bennem kiegészít benned valamit.

Mert te ilyen vagy s ők olyanok
és neki az érdeke más
s az igazság idegállapot
vagy megfogalmazás
s mert kint nem tetszik semmi sem
s mert győzni nem lehet a tömegen
s ami szabály, mind nélkülem
született:
ideje volna végre már
megszöknöm közületek.

A szívem üstjét, jöjj, kavard,
míg tart e bűvös éj,
hisz mind tiéd, mi benne forr:
a vágy s a szenvedély.

Eltűnt az Idő, maradt csak Ő,
harang nem csendült, óra nem vert,
jelen volt a múlt és jövő,
és izzott az egész terem, mert
eltűnt az Idő, maradt csak Ő.