Szabadgondolkodó vagyok!
Szabadon választottam az Istent.

Mi az értelme létezésünknek, és mi értelme egyáltalán az élőlények életének? Erre a kérdésre válaszolni nem egyéb, mint vallásosnak lenni.

A becsületesség legfontosabb jótállója a vallás, azért olyan embertől, akiben istenfélelem él, sohasem kell tartanunk.

Személy szerint huszonnégy karátos marhaságnak tartom az elképzelést, miszerint Isten saját javító-nevelő kínbarlangot tartana fenn bukott nebulói számára. Pokolnak bőven megfelel az az állapot, amikor az ember el van vágva Istentől, a szeretet és a béke energiájától. Tőle. Az ereje körülvesz életünk minden napján, mint a levegő; sokan megfeledkeznek róla, még többen alapból észre sem veszik.

Semmi vicces nem volt abban, amit Krisztus mondott. Ami vicces, az az, hogy Krisztus elmondta ezeket az igazán jó dolgokat a felebarátaink szeretetéről és hasonlókról, majd a következő kétezer évben az emberek egymást gyilkolták és kínozták, mert nem tudták pontosan eldönteni, hogyan is mondta.

Amikor a misszionáriusok megérkeztek, a miénk volt az ország, az övék pedig a Biblia. Aztán megtanítottak minket csukott szemmel imádkozni. Amikor kinyitottuk a szemünket, övék volt az ország, és a miénk a Biblia.

Aki szemtől szemben kívánja látni az Igazság egyetemes és mindent átható Szellemét, annak meg kell tanulnia, hogy a leghitványabb teremtményt is ugyanúgy szeresse, mint önmagát. Aki erre törekszik, annak az élet egyetlen területéről sem szabad kivonulnia. Így sodorhatott engem is az Igazság rajongó szeretete a politika mezejére, és habozás nélkül, noha a legmélyebb alázattal állíthatom, hogy aki szerint a vallásnak semmi köze a politikához, az nem tudja, mi a vallás.

A kegyelemmel nem lehet spórolni. Ha nem használom ki azonnal, örökre elveszítem őket.

A szeretteitől való közelgő elszakadás, és nem az élet vége volt az, ami a hitét életben tartotta. A remény, hogy még egy kis időt tölthet azzal, akit szeret, arra késztette, hogy a keresztet szorongassa, szent szobrok arcát nézze, és halkan imákat mormoljon.

Jogos a hitünk oka, alázattal viseljük a kötelesség súlyát, semmi sem árthat nekünk, hívőknek, mert a tisztaság az erőnk és az erényünk, és úgy vezérel minket, mint egy szülő, aki a gyermekét irányítja.

A vallás a szív költészete.

Az univerzum, ahol lakunk, amelynek egy parcellája vagyunk, nem más, mint az isteni Szeretet által Isten és Isten közé vetett távolság, distancia.

A kegyelem teljessége egyedül a neki szánt ürességet töltheti meg.

Minden ember különleges, és minden pillanat egyedi. Pótolhatatlan és helyettesíthetetlen. Nincs olyan ember, aki különlegesebb lenne a másiknál. Számos ember abban a hitben él, hogy Isten különleges módon és csakis az általa kiválasztott emberrel beszélget. Ez a hit számos embert tart távol Istentől, és egyben leveszi saját válláról a felelősséget, elfogadva más ember igazságát, akikről úgy gondolja, hogy hallott valamit Istenről. Ez az alapvető ok, amiért az emberek személyes szinten elfordulnak Istentől.

Nem lesz a tiéd, amiért könyörögsz, sem az, amit akarsz. Azért, mert éppen a kérésed rögzíti a hiányt, és ha kimondod, hogy mi után vágyakozol, azzal pontosan és csakis ezt az élményt, azaz az akarást hozod létre a valóságodban. A helyes imádság tehát soha nem az esdeklő könyörgés, hanem a hálaadás imája. Ha előre köszönetet mondasz Istennek azért, aminek a megtapasztalása mellett döntöttél, legyen az bármi, akkor végeredményben elismered a létét - gyakorlatilag. A hála így a legerőteljesebb nyilatkozat Isten számára; megerősítése annak, hogy megadtam a választ, mielőtt még kérdeztél volna. Úgyhogy soha ne könyörögj. Határozz, hogy úgy legyen!