A Természet nemcsak erős és hatalmas, hanem furfangos is. És csak irtózatos viaskodások, rettenetes áldozathozatalok árán adja oda a titkának egy-egy misztériumfoszlányát.

Az ember, ha az abszolút tudományos fellendülés magaslataiból megtér a valóságba, nem képes a természetet sem másképpen látni, mint a maga szűk kis nézőpontjából, amelynek kukucskáló lyukja: a haszon.

Az erdőben semmi sem öncélú. Minden gyomnak, minden rovarnak, minden madárnak megvan a maga pontosan meghatározott szerepe.

Mindig azzal tréfálkoztál, hogy az ég a vihar révén üríti ki orrüregeit. Nem a legbájosabb hasonlat, de amikor ma reggel kiléptem a házból és belélegeztem a ropogós, felfrissült levegőt, nagyon is helytállónak éreztem.

A szeszélyes anyatermészet tehet mindenről. Akik gyereket akarnak, azoknak nem jön össze, akik nem akarnak, azok egy egyéjszakás kaland alatt összehozzák. Az anyatermészet szívtelen lotyó.

Amikor először esik a hó, az olyan szép. Még ha azonnal elolvad is. És ilyenkor mindig gondolni kell valakire. Muszáj gondolni valakire!

Egy ideig azt a kis jelentéktelen, kék virágocskát nézte, amelyik onnan bújt elő a moha közül. Egészen jelentéktelen volt, még észrevenni is alig lehetett. Pedig sok tölcsér fityegett rajta, egészen aprók, tiszta világoskékek, olyanok, mint az égbolt nyáron, amikor tele van napsugárral. Milyen szép - gondolta - s az ember nem is látja meg. Elmegy mellette, s rálép. Mennyi sok szép dologgal van tele a világ.

A természet sohasem gondolkodik előre. Öntörvényű ritmusában egyszerűen csak visszatarthatatlanul halad.

Semmi sem történik a természettel ellentmondásban. Legfeljebb a vele kapcsolatos ismereteinkkel ellentmondásban.

Az őzre gondolt, amelyik ott lakik a nagy hasával a sűrűben, és a többi állatokra, a juhokra, kecskékre, nyulakra, vaddisznókra, akik mind ilyen nagy hassal járják a tavaszt. A mókusokra. Aztán a madarakra, akik lázasan építgetik már a fészkeket, hogy fiókákat hozzanak a világra benne. Nyírfák mellett haladt el, és megérezte orrában az édeskés rügyszagot, ami felőlük jött, és arra gondolt, hogy a fák is rügyeket bontanak, új ágakat növelnek, a gyökerek sarjakat bocsátanak útra, a melegedő televényben magvak csíráznak... és egyszerre megértette, hogy ez a rendje a világnak. Ez a tavasz törvénye: életet bontani, továbbadni az életet, világra hozni valakit. Komoly, szép érzés volt ez. Érezte, hogy valamennyien egyek, szövetségesek, közös a céljuk: az erdő, az állatok, a madarak és ő maga. Egy törvénynek engedelmeskednek, és egyazon parancsot hordoznak magukban: az életet.

Nyugalom: folyóparton ülünk. Orrunk előtt hömpölyög a víz. Partok közé szorult béke. Távolba nézünk. Tisztán látunk, már csöpp odafigyelés kell, hogy meglássuk azt is, ami a lábunk előtt hever. Hogy rátaláljunk a mi kagylónkra, a mi kavicsunkra. Amely mióta a világ világ, ott vár ránk. Türelem, kicsim! Vágyakozz rá, és amit neked szánt a sorsod, előbb-utóbb megkapod. Folyóparton együtt ülve hamar megértenénk: ahhoz, hogy mélyre merüljünk, mozdulnunk sem kell. Csak bámulnánk a látszólag egyhangú, de mégis mindig változó folyamot, és a messzi forrásról beszélgetnénk. Ujjainkat a homokba fúrnánk, és látnánk, hogy a kicsi gödrökben feltör a víz. Hiszen a folyó a fövenyben, a földben, a homokban is munkál, mossa, bontja, alakítja a partot. Minta a teremtő ember számára.

A kert védett enklávé, fallal vagy kerítéssel, illetve sövénnyel körülvett, zárt terület. Szentély, amelyben az idegen világ emberi világgá szelídült. A természetnek, illetve a külső világnak csak azokat az elemeit és lényeit engedjük be, azokat tűrjük meg benne, amelyekkel nem állunk hadilábon; amelyek kényelmünket szolgálják, és gyönyörködtetnek. Minden más élőlényt kizárunk belőle, vagy ha behatolnak, elpusztítunk.

A természet mindég egy tökéletes egészet formál; nem tagonként készíti az embert, nem szálanként a virágot, mindég egész embert, egész virágot készít: kövessük ezt a nagy mestert.

Az égbolt ragyogó színekben játszott. Úgy érezte az ember, hogyha beszívja a levegőt, az ugyanolyan kékre festi a tüdejét is.

Hó kavarog az égben, hatalmas, szédítően táncoló pelyhekben és csapatokban, fehér pettyek a vasszürke égen, hó, a hideg és a tél íze a nyelveden, habozva lehel csókot az arcodra, mielőtt halálra dermesztene. Harminccentis hó, puha, mint a vattacukor, meseországgá változtatja a világot, minden felismerhetetlenül gyönyörű lesz tőle.