Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek.

Ahogy adod: a hozzámsimulásod,
lendületeid, habozásaid,
ahogy magad a bőröm alá ásod,
ahogy a karod húz és eltaszít,
ahogy olvadsz és oldasz az öledben:
ez már te vagy. És csak te. Csak mi ketten.

Szükségem van rád... nem a szépségedért. Nem a mosolyodért, a nevetésedért. Nem a jókedvedért, az érintésedért. Nem azért, mert csodálatos veled a találkozás. Nem a tópartért, nem a templomért, nem az ölelésért. Nem a közelségért. Nem csak ezért. Hanem a rossz kedvedért, az aggodalmaidért, a fájdalmaidért. A fáradtan is szép arcodért. A szúrásodért, a kemény szavakért, a távolságért. Mindenért. Mindenért, ami te vagy.

Tegnap megláttam a csodát... Amit már hányszor szerettem volna szavakba önteni, elmondani. Hogy milyen. Hogy mit jelent. És most megláttam. Milyen egyszerű volt, milyen könnyen elmesélhetem. Mert ott volt ő velünk. Belőlünk, bennünk született. És ott láttam mosolyodban, nevetésedben, ott volt minden mozdulatodban, a felszabadultság élményében, az együtt megélt pillanatokban. És szép volt. Mindennél szebb. Mert te voltál. Mert te lettél maga a Csoda.

- A szenvedés valóban keserves.
De szerelmed minden bánatot elűzhet.
S szerelmem,

Mi ketten már egyek vagyunk
és soha el nem szakadunk
te nélkülem én nélküled
többé már soha nem leszek
ugye szeretsz?

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.

Minden viszonynak megvannak a maga fogyatékosságai, így a miénknek is, hiszen mindketten más és más világból kerültünk össze, s amióta ismerjük egymást, mindkettőnk élete teljesen új útra tért, egyelőre még bizonytalanul érezzük magunkat, hiszen még túlontúl új minden. Nem magamról beszélek, nem én vagyok a fontos, hiszen én szüntelenül csak ajándékot kaptam, attól fogva, hogy először emelted rám a szemedet, s ahhoz, hogy ajándékot kapjunk, nem nehéz hozzászokni.

Hogy fölragyogjak neked mint a nap
neked tartogat minden alkonyat.

Mondd el nekem,
miért nem vagy idegen,
mozdulataid
honnan ismerem,
miért tudom rólad,
amit még te sem?

Oly jólesik
beléd veszteni magamat: egész
tested körülömöl és én boldogan
nyargalok szét lobogó ereidben.

Megőrized-e lángvirágom,
mit kezem szivedre tűz?
Heve: nyaram, s ő nyíló berkem:
gyomnyi fekete tűz.

Aludj el itt a vállamon,
S hogy álmodsz, legyen álmod...
A pillantásodból tudom
Puha odaadásod.
Aludj, aludj, s álmodd, hogy élsz,
És szerelem, amit remélsz.

Minden leszek, ha akarod,
csak nyugtasd rajtam szemed,
s érints meg minden pillanatban,
hogy megéljem a holnapot.

Van a napkelte... a lenyűgöző. A talányos. Hiszen mindig más. Leírhatatlan, ahogy naponta más és más, pillanatról pillanatra más és más, milliónyi szépséget ad, leírhatatlan színeinek gazdagsága az élénk vöröstől a titokzatos halvány rózsaszínig. Talányosan mutatja meg magát neked, és talán magában hordozza napodat. Mindig elvarázsol, mindig rabul ejt. Megunhatatlan. De van, amikor nem így kel a Nap. Nem színekbe burkolózva, nem talányosan játszva, nem tündökölve. Hanem talán kócosan, álmos szemekkel, gyűrött arcocskával, nyűgösen. Nem ragyogva, nem pompázva. Mégis, mégis ez a legszebb napkelte, minden napfelkelte közt a legcsodálatosabb. Aki talán minden reggel ilyen, kócos, álmos, gyűrött, nyűgös... mégis, megunhatatlan. Mert a legszebb napkelte. Ő. A Kedves...
Létezik ilyen napkelte.