Hányan beszélnek még mindig Istenről,

akik remélik, hogy ő sem tud mindenről!

Néha van, néha nincs,
néha árny, néha fény,
az Isten is tűnő tünemény...

Ős Egy, egyetlen Istenem!
Mélyed mélyébe semmisüljek,
te légy, te légy a mindenségem,
aki mindig voltál, s aki vagy.

A világ egy rossz tréfa, amit unalmában eszelt ki a Mindenható. Biztos másnapos volt.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Micsoda viharzó Keresztút
húzódik a feldúlt levegőben!
Jézus-arcú, csapzott madarak
vijjognak, sírnak eltűnőben.

Mint az aranymosó az aranyat, az Isten
kimossa mégis életedből, ami jó.

Hiszem, hogy a világban létezik a jó, amelyet így vagy úgy áraszt magából a szerető Isten. De hiszek egy másik erőben is, amely éppen olyan valós, mint az Isten, akihez egész életemben imádkoztam, és tudatosan azon munkálkodik, hogy minden tisztességes elhatározást romba döntsön. Nem a Sátán, én nem hiszem, hogy a Sátán lenne (bár hiszem, hogy ő is valóságos), hanem a diszharmónia démona, valami vásott és ostoba dolog, amely vígan kuncog, ha egy öregember felgyújtja magát, pedig csak pipára akart gyújtani, vagy amikor az imádott kisbaba a szájába veszi az első karácsonyi ajándékát, és megfullad tőle.

Minket rosszul neveltek. Szenvedésre, gyászra, vérre, tragédiára. Keleten az istenek mosolyognak. A mi templomainkban sok a rettenetes kép, a vér, a kín és az elviselhetetlen gyötrelem.

Személy szerint huszonnégy karátos marhaságnak tartom az elképzelést, miszerint Isten saját javító-nevelő kínbarlangot tartana fenn bukott nebulói számára. Pokolnak bőven megfelel az az állapot, amikor az ember el van vágva Istentől, a szeretet és a béke energiájától. Tőle. Az ereje körülvesz életünk minden napján, mint a levegő; sokan megfeledkeznek róla, még többen alapból észre sem veszik.

Egy ember a sziklafalon egyensúlyozva hirtelen megcsúszik, és leesik. Szerencsére van annyi lélekjelenléte, hogy megkapaszkodjék egy kiugró kőcsipkében, és ott függeszkedik élet és halál között. Csak lóg, lóg, majd hirtelen felkiált: "Van odafönt valaki, aki segítene?" Semmi válasz. Tovább kiabál: "Van odafönt valaki, aki segítene?" Egyszer csak mély, öblös hang szólal meg: "Isten vagyok. Segítek neked, csak engedd el a sziklát, és bízz bennem!" Emberünk visszaszól: "Van odafönt valaki más, aki segítene?"

Istent eltakarta előlem egy teremtménye, akiből bálványt faragtam.

Nem hiszem, hogy létezik egy igazi, gondolkodó Isten, aki feljegyzi minden madár halálát Ausztráliában, vagy minden bogárét Indiában, egy Isten, aki nagy aranykönyvébe beleírja minden bűnünket, és ítélkezik felettünk, amikor meghalunk - nem akarok egy olyan Istenben hinni, aki szándékosan rossz embereket teremt, hogy aztán szándékosan elküldje őket megsülni a pokolba, amelyet szintén ő teremtett -, de azt hiszem, hogy kell lennie ott valaminek.

Minden ember különleges, és minden pillanat egyedi. Pótolhatatlan és helyettesíthetetlen. Nincs olyan ember, aki különlegesebb lenne a másiknál. Számos ember abban a hitben él, hogy Isten különleges módon és csakis az általa kiválasztott emberrel beszélget. Ez a hit számos embert tart távol Istentől, és egyben leveszi saját válláról a felelősséget, elfogadva más ember igazságát, akikről úgy gondolja, hogy hallott valamit Istenről. Ez az alapvető ok, amiért az emberek személyes szinten elfordulnak Istentől.

Nem lesz a tiéd, amiért könyörögsz, sem az, amit akarsz. Azért, mert éppen a kérésed rögzíti a hiányt, és ha kimondod, hogy mi után vágyakozol, azzal pontosan és csakis ezt az élményt, azaz az akarást hozod létre a valóságodban. A helyes imádság tehát soha nem az esdeklő könyörgés, hanem a hálaadás imája. Ha előre köszönetet mondasz Istennek azért, aminek a megtapasztalása mellett döntöttél, legyen az bármi, akkor végeredményben elismered a létét - gyakorlatilag. A hála így a legerőteljesebb nyilatkozat Isten számára; megerősítése annak, hogy megadtam a választ, mielőtt még kérdeztél volna. Úgyhogy soha ne könyörögj. Határozz, hogy úgy legyen!