Valamely kedvelt állatunkat csak szűk korlátok közt bírjuk boldogítani. Így áll ez az embernél is: az egyénisége eleve kiszabja lehető boldogságának a mértékét.

A karakter olyan szikla, amelyen a zátonyra futott hajók kikötnek és az ostromlók zátonyra futnak.

Más dolog az ellenszenv, amit az ember táplálhat valaki iránt, és más dolog a jelleme, az egész valója.

Nem azok vagyunk, akik lenni szeretnénk. Azok vagyunk, akinek a társadalom akar látni minket. Azok vagyunk, akinek a szüleink elképzeltek minket. Senkinek sem akarunk csalódást okozni, óriási szükségünk van rá, hogy szeressenek. Ezért inkább elfojtjuk önmagunkat.

Aki jobb akar lenni, az magát szereti leginkább, aki élvezni akar, az is. Csak az mond le arról, ami, az énjéről, aki mindazt elfogadja, ami következményekkel jár.

- Ilyen vagyok.
- Hogyan lettél ilyen?
- Hogyan lesz bárki is olyan, amilyen? Elég nehéz megmondani. Miért van az, hogy egyesek szeretik a sajtot, mások utálják?

Nem mások elvárásainak kell megfelelned. A tökéletességet a magad módján is meghatározhatod.

Elegem van belőle, hogy azért éljek, cselekedjek, érezzek, hogy ezt elmarasztaljam, annak meg igazat adjak. Elegem van belőle, hogy a szerint a kép szerint éljek, amit mások adnak rólam. Autonómia mellett döntöttem, függetlenséget követelek a kölcsönös függésben.

Te véletlenségből születtél annak, aki vagy; én magamtól lettem azzá, aki vagyok.

A gyerek azért kezd el hazudni, mert attól fél, hogy ha megmondja az igazat, elfordul tőle a szülő, a tanár vagy a barát. De ha nem fordul is el, legalább megbünteti. Olyan, mintha arra szocializálnánk egymást otthon és az iskolában is, hogy valamiféle homogén színházat játsszunk. Mindenki játssza meg azt, akinek lennie kellene, de senki se legyen önmaga, még véletlenül se. Aki önmaga, arról megvan a véleményünk.

A depresszió akkor jön elő, amikor az ember rádöbben, hogy egy csomó szerepet játszik, de senkit sem érdekel, hogy valójában ő kicsoda.

Ha furának neveznek, az olyan, mintha azt mondanák, limitált kiadású vagyok. Ez pedig azt jelenti, hogy olyan ember vagyok, amilyet nem látnak gyakran.

Utólag, a világ túlfelén egy franciaágyon üldögélve hirtelen megértem, hogy miért beszélt becserélhetőségről, miért hitte, hogy az ő személye tulajdonképpen elszemélytelenít, hogy akitől mindent akarnak, az végül semmit nem képes adni, mert nem tudhatja többé, tényleg ő tükröződik-e egy másik lélek örvénylő felszínén.

Mindannyian hajlamosak és nyitottak vagyunk a hipnózisra, nincs olyan közöttünk, akit szülei ne formáltak volna szuggesztiókkal. Akivel rosszul bánnak, azt hiszi, rossz. Akivel jól, jónak hiszi magát. Anyánk arca az első tükör, ahogy ő néz ránk, azzá válunk.

A saját egyéniség a menő. Normálisnak lenni? Az meg mi? Az egy beállítás a mosógépen. Senki se akar az lenni.