Egy pillanat múlva értettem: a könyv beszél. Áradtak belőle az ijesztő mondatok, mint megannyi százlábú, csak úgy nyüzsögtek a szótagok és betűk, nyújtogatták kettős magánhangzóikat, rezegtették a dupla mássalhangzókat, az orrhangokat, a zöngéseket, közben-közben szünetek és sóhajok; tele voltak ismeretlen szavakkal ezek a mondatok, megrészegedtek önmaguktól, önnön tekervényeiktől, velem mit sem törődve; olykor eltűntek, még mielőtt megérthettem volna őket, máskor már előre tudtam, mit mondanak, ám ők csak hömpölyögtek tovább, el nem engedtek volna egy vesszőt sem.

A "művelt Nyugat" (?) úgyis azt hiszi, hogy minden kultúrát, tudást tőlük kaptunk, és nélkülük még nyereg alatt puhítanánk a "kaiserfleischt", holott az igazság az, hogy még a nyelvünket is megrövidítették - nem maguknak ugyan, de az enyészetnek -, és mi jóhiszemű bámulással kotlottunk az idegen szavak kakukktojásain, ki is költöttük őket, és csak most vesszük észre, hogy az édes gyerekek a fészek szélére kerültek, ha ugyan le nem zuhantak a megsemmisülés bozótjába.

Óvakodj a zsargontól. Rendszerint tudatlanságot takar, és kevés tudást hordoz.

Egy szó egy másikhoz vezet.

A szeretet olyan, mint a hó: mérhetetlenül sok szó van, mind kivételes és lefordíthatatlan.

Ha az ember nem az anyanyelvén beszél, egy icipicit hazugságra kényszerül mindig. Nem azt mondja, amit valójában szeretne, hanem amit zavar nélkül ki tud fejezni. Aki az anyanyelvét felejti el, az őszinteséget felejti el örökre.

Ha hagyod, bármelyik szó nevetségessé válhat.

A szó, mademoiselle, nem egyéb, mint a gondolat burkolata.

A kiejtett szó és a leírt szó között bámulatos szakadék tátong. A mondatot ki lehet forgatni úgy, hogy pontosan az ellenkezőjét jelentse az eredeti értelmének.

A leghordozhatóbb haza kétségtelenül az anyanyelv.

A szavakkal az a baj, hogy azt az érzetet keltik bennünk, hogy meg tudjuk értetni magunkat és meg tudjuk érteni, amit a másik ember mond. De amikor megfordulunk és szemtől szemben találjuk magunkat a sorsunkkal, rájövünk, hogy nem elegendőek.

Röviden és homályosan fogalmazzatok!

Hány fok lehet az érzelmek skáláján? Ismerjük egy csomó érzelem nevét, de hány van még ezeken kívül, hány árnyalat, amit nem tudunk megnevezni, csak abban vagyunk biztosak, hogy ezek az árnyalatok is léteznek... De egyáltalán: fontos-e, hogy megnevezzük őket? Nem szebb-e minden, aminek nincs neve? Az ősemberek sok mindent tabunak tekintettek. Nem merték kimondani a dolgok, jelenségek, állatok nevét. Egyszer odakint Ukrajnában beszélgettem egy tanítóval, aki passzióból nyelvészkedett is. Azt fejtegette, miért nevezik az oroszok a medvét "medvegy"-nek. A név két szóból tevődik össze, s azt jelenti, hogy "mézet eszik". Nem merték nevén nevezni a medvét, mert féltek tőle. És a régi zsidók úgy hívták az istenüket: "Aki van". S a meg nem nevezett medvét és istent körüllengte egyfajta misztikus varázs: nem mertek utánuk kutatni... S amint rászánták magukat, hogy utánanézzenek az istennek meg a medvének, egyszerre szétfoszlottak az illúziók, megjelent a hitetlenség, s kiderült, hogy medvét meg is lehet ölni. Elpukkant a varázs buborékja... Mennyivel jobb, amíg nem nevezzük nevén a dolgokat...

Aki ősei nyelvén beszél, nemcsak emléket állít nekik ebben a világban, hanem falat emel a gonoszság ellen, és nemzedékről nemzedékre továbbadja a hit fáklyáját.

Aki nem ismer idegen nyelveket, mit sem tud a magáéról.