Gondold meg és igyál:
Örökké a világ sem áll;
Eloszlik, mint a buborék,
S marad, mint volt, a puszta lég.

Az idő múlik, mi pedig múlunk vele.

De hol a cél? Mi a cél? Csak élni? Nap nap után? Megélni ezt és amazt, múlttá változtatni a jelent, jelenné a jövőt, és baktatni, baktatni a napok hátán, amíg egyszer csak elfogynak és... és a semmi, vagy az Isten, vagy akármi egy nagy fekete szivaccsal mindent letöröl, ami volt, s ami történt?

A nagy művész mindig megelőzi a korát, vagy éppen mögötte jár.

Az ember olyan lény, akinek meg se kottyan hét év várakozás, ha tudja, hogy Ráchel vár rá a hetediknek a végén. Még újabb hét évre is telik. Ha viszont nincs róla fogalma, hogy hová is rohan, és minek, akkor azt sincs türelme kivárni, míg a közlekedési lámpa zöldre vált.

Napfényben, jómódban minden csupa virág, de eljönnek a borús napok, eljön a gyász novembere, mikor egyszerre kihűl az ember szíve és otthona, bizony félelmesen ki tud hűlni a szellem tiszta, vigasztaló fénye híján.

A jót hálátlan venni
s nem becsülni kár,
Sietek boldog lenni:
Az idő eljár.

Mit nem fogadtál el a pillanattól,
Az öröklét sem adja vissza már.

Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges hozzá, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot.

Becsüld a percet! Elmúlik hamar.

Se a rút, se a szép nem tér vissza

Többé ugyanazon alakban.

Az idő múlása arra szolgál, hogy az ember lehetőséget kapjon a fejlődésre, hogy bölcsebbé váljon, kiteljesítse önmagát.

Az emberi idő nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut előre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlődés utáni vágy.

Minden az időzítésen múlik.

Ostoba piktor az idő, mentől tovább dolgozik az arcképünkön, annál jobban elrontja azt.

Minden, ami létezett a világon, amikor megszülettünk, az normális és hétköznapi és a világ működésének természetes része.
Minden, amit tizenöt és harmincöt éves korunk között találnak fel, az új és izgalmas, és forradalmi, és talán karriert lehet csinálni belőle.
Minden, amit harmincöt éves korunk után fedeznek fel, az a dolgok természetes rendje ellen való.