Csak mentem-mentem, azt sem tudtam, merre, azt sem tudtam, hová. A szívemen, mint valami szorító kígyó, vonaglott a fájdalom.

Fiam, ez öreg, reszkető sorokban
én sírok, ki méhemben hordtalak,
ki eggyé tettem órát, napot, éjet,
hogy etesselek, hogy dajkáljalak;
hús a húsomból, vér a véremből,
hogy emelhetnél te akkor kezet,
ha én zokogom, sikoltom feléd:
ne lőj, fiam, mert én is ott leszek.

Mielőtt elmenekülnénk szenvedéseink elől, először mélyen meg kell értenünk azok okát és természetét.

Kinek kell többet szenvednie:
Annak-e, aki mindent kész eltűrni?
Vagy annak, aki nem bír eltűrni semmit se?

Tele szivem békével,
Túllátok már a földi rácson.
Fáj az élet. Mindenkit
Kérek: ne, ne, ne bántson.

Akit élve eltemettek, joga van hozzá, hogy ha tudja, felemelje a sírkövet, amely fojtogatja.

És sebeimet tapogattam,
Fájtak, égtek förtelmesen,
De mikor kaptam, hogyha kaptam?
Hol jártam én,
Hát éltem már én?
Ki sírhat most tán énmiattam,
Ki vagyok és merre megyek?

Az, hogy fájdalmat érzünk, éppoly természetes, mint hogy levegőt veszünk.

Nincs olyan ember a világon, legyen bár férfi, nő, varázzsal bíró vagy varázstalan személy, aki élete során ne szenvedne el testi, mentális vagy érzelmi traumákat.

Akkor nevetünk, amikor valami a legjobban fáj. Nevetünk, amikor mást nem tudunk tenni. A nevetés az egyetlen stratégia, ha kezd széthullani körülöttem a világ... Csak az olcsó pillanatok provokálnak könnyeket.

Kellett nekem, hogy rád akadjak,
Kellett, hogy megkedveljelek,
Hogy együgyűn mindent bevalljak,
S hogy büszkén ne hallgass te meg.

Homokba kell írni a szót, ami annyira fáj.
Hagyni kell, hadd vigye a szél.
Homokba írni a bűnt, amivel megbántott más,
Mielőtt megjegyezhetnéd.

Legtitkosabb könnyeink sosem jutnak el szemünkig.

Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak,
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.

Ha az ember a maga kínjára koncentrál, nincs segítség, de ha rácsudálkozik arra a tenger kínra, szenvedésre, ami körülveszi, eltörpül a maga baja.