Éltem ötven évet holtan,
öt percig ha boldog voltam.

Szép volt baltám, szép a nyele,
Rútul széjjel vágtak vele.

Legyen vállalható
aki átlátható,
legyen fölfogható
aki elfogható,
legyen elrejthető
aki megköthető.

Lángokat lehelsz a télbe,
selyemben kiállsz a szélbe,
havas melled ormosodik,
szemem érte kormosodik.

Ősszel édesült szerelem,
mint a bor, télre kiforr,
lélekben erős ragyogás,
mint a pohárban a bor.

Isten a könnyben elcsöpög,
elhágy engemet vakmerőn,
lázas burokban hömpölyög
világgá tárult hómezőn.

Szerelem, jaj te szerelem,
dadogást hoztál, tébolyt,
életem, telivér életem:
jég alatt alvó vérfolt.

Puszta világra
jön a tél,
árvaságomra
nincs födél.

Idesodródtam,
aranyba, hőbe,
ide az áldott mezőbe.
Semmi bajom,
csak más a tekintetem,
s néha a szívem fölé
téved kezem.

Az én szívem játszik,
ingemen átlátszik,
másik szívvel tündérkedik
hajnalhasadásig.

Levert a mindenség szele,
mint őszi fának harmatát,
megtudtad, hogy a két karom
köre az egyetlen hazád.

Ez a világ ellobban
Ölelj engem mégjobban

Ha már nincsen semmim
ezen a világon,
bagoly huhogása
ne verje föl álmom.

A földi szerelmet ne vesd meg,
ne vidd a semmibe a tested.

Ó, halál, te örök telhetetlen,
gyűlöletes, mégis győzhetetlen,
engem mindig zaklató fehérség!
Bár tudom, hogy egyszer el kell esnem,
ellenséged vagyok rendületlen,
embereknek kell ez a merészség.