Mindig rengeteget dolgoztam azon, hogy évek alatt kiszabaduljak valami veremből, amit magam ástam magamnak, hogy megáshassam a következőt, és megint évekig dolgozhassak a szabadulásomért.

A legtöbb házasság az elején őszinte, amikor könnyű őszintének lenni. Amikor százszor megesküszik egymásnak két ember, hogy igenis szeretlek és örökké szeretlek, s megesküszik arra, hogy ha pedig egyszer "eljön az az idő, - de az nem lehet! - hogy már nem szeretlek, azt is őszintén megmondom". És mi történik? Mikor a szerelem meghal, akkor kezdődik a hazugság még csak igazán. Egyik fél sem vallja be, hogy bizony kezd hidegedni, hanem előbb apróbb, majd egyre nagyobb hazugságokkal injekciózzák a dolgot. A végső robbanásig.

A nőnek a házasság állás. Meg akar élni belőle. Hol van még egy intézmény, ahol olyan kis tudással, alacsony kvalifikációval és aránylag kevés munkával meg lehet élni?

A föld fenekében nincsen pénz. Mindenért meg kell dolgozni. S a legmeddőbb és legtehetségtelenebb valami főnyereményre várni. Aki mindig a főnyereményre vár, abból sose lesz semmi.

Végre is be kell vallanom - félek. Valami buta és megmagyarázhatatlan félelem ez. Nem attól félek, hogy betörők leütnek és elveszik a pénztárcámat, hanem a csöndnek és a sötétségnek és az egyedüllétnek van valami nyomasztó hangulata, ami végeredményben félelem.

A család tagjait az köti össze, hogy egyik úgy érzi, őt segíteni kell a másiknak, a másik, hogy erejét tudhassa - úgy érzi, őnéki segíteni kell. És kéznél a rokoni viszony, hát ragaszkodnak egymáshoz.

Száz csúnya igazságnál szebb egy rendes hazugság. Olyan igaz, ami csúnya nagyon sok van, de a hazugság majdnem mindig szép. Hiszen az a rendeltetése, hogy megszépítsük vele a kibírhatatlan igazságot.

Itt minden volt, itt minden múlt,
itt minden visszavár.
Itt régi nap nem alkonyult,
és nem lett ősz a nyár.
A pillanat itt megmarad,
hát adjatok kezet,
a kis sziget mindig szabad,
csak emlékezzetek.