Gyerekkorban másokat jónak vagy rossznak látunk - ez az egyszerű gondolkodás épp a legsérülékenyebb életkorban megvédi a kicsi és védtelen gyermekeket. A felnőtté válás során azonban már észrevesszük, hogy az emberek jók és rosszak is egyben, illetve jók, csak megvannak a hibáik és a rossz oldalaik. Többé-kevésbé tiszteljük őket, és a mi felelősségünk, hogy mit veszünk át tőlük, és mit nem.

A sérült személyiség védekezése az, ha cinikusan szemléli a világot, és senki iránt nincs benne elismerés. Amint elkezdjük begyógyítani a sebeinket, egyre inkább észrevesszük a körülöttünk lévő jóságot. Látjuk ugyan a világ szemetét és mocskát, de már mást is észreveszünk.

A gyermeki lélek számára nincs fontosabb a szeretetnél és az elismerésnél. Ha egy gyermeknek ezeket nem mutatják ki egyértelműen és kézzelfoghatóan, elfonnyad, akár egy virág, amelyet nem locsolnak. Ez ennyire fontos.

A szerelem egy nagy utazás, amely során rengeteget tanulunk. Kezdetben teljesen más, mint ami végül kialakul. A fiatal párok olyan közel kerülnek egymáshoz, hogy szinte egymásba olvadnak. Kezük és lábuk összegabalyodik, szinte egyszerre lélegeznek. Miután megmenekültek a magánytól, szorosan egymásba kapaszkodnak, megkönnyebbülten, hogy végre találtak valakit, aki szereti őket. Az a különös az egészben, hogy ilyenkor még nem is igazán ismerik egymást, ám ezt a képzeletükkel ellensúlyozzák. Mintha mindketten egy-egy fehér táblát tartanának maguk előtt, amelyre a másik rávetíti az összes reményét és vágyát. Mivel mélyen belül bizonytalanok, feszülten figyelik a megcsappant szeretetre utaló jeleket. Később, amikor már több időt töltenek együtt, elkezdődik a valódi kapcsolat, a hosszú küzdelem, amely során a képzelet mögött megjelenik a hús és vér ember. Mindketten egyre valóságosabbak lesznek - már úgy viselkednek, amilyenek ők maguk. Idővel minden jól alakul, ha nem esnek kétségbe, elfogadják, hogy a különbözőségük miatt más dolgokat szeretnek, és tiszteletben tartják a másik önállóságát. Mindketten erősebbek lesznek és kiteljesednek. Az egészséges kapcsolatban élők ezt meg is fogalmazzák: "jobb ember vagyok mellette", "úgy érzem, vele önmagam lehetek".

Ha kapcsolatban élünk, tisztábban látjuk a saját határainkat, könnyebben meglátjuk az értékeinket és a gyengeségeinket, és olyan egészséges önvédelemre teszünk szert, amely nem engedi, hogy a másik érzelmi mélypontjai a mélybe rántsanak. Szerethetjük a másikat anélkül, hogy az érzelmeink követnék a másikét. A "ha ő szomorú, én is az vagyok" és a "haragszom rá, amiért ő is haragszik rám" nem sokat segít. Időre van szükség, amíg az ember ezt megtanulja.

Az érdeklődési kör egyezése jó dolog, de nem feltétlenül szükséges. Az értékek egyezése már más történet. Az olyan társért, aki ugyanazokat az értékeket vallja, érdemes az egész világot felkutatni.

Nincsenek eleve boldog vagy eleve boldogtalan párok. Ha megfelelően viselkedünk, egyre boldogabbak leszünk. A boldog pároknál is megvannak a nehézségek, de nem hagyják, hogy ezek kerekedjenek felül.

A nők is emberek. Szeretnek, de nekik is szükségük van szeretetre.

Az összeillőség nem arról szól, hogy egyetértünk, hanem arról, hogy okosan és biztonságosan vitázunk.

A szenvedést nem kell készakarva keresni, de nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy kitörjünk a szürke hétköznapokból és megváltozzunk. A fájdalmat arannyá lehet változtatni.

A jelentéktelenségünket nehéz elfogadnunk, mert ellentmond annak, amit az agyunk mond. Önfenntartó emlősként fontosak vagyunk önmagunknak.

Ha az ember nem a saját vágyaira koncentrál, hanem készen áll egy nagyobb kalandra, jóval több élmény vár rá.

Ha egyszer ráérzünk, mekkora öröm másokat szolgálni, már vissza se nézünk. A szabadság ott kezdődik, amikor lemondunk önmagunk fontosságáról.

Az élet nem rólunk szól, nem a mi kezünkben van az irányítás, nem kerülhetjük el a szenvedést, és végül mind meghalunk! Ha egyszer ezeket letisztázzuk magunkban, hihetetlenül szabadok lehetünk!

A gyerekeink iránti szeretet nem csupán egy gyengéd érzés, a szeretetet a cselekvéseink fejezik ki.