Nem olyan nagy baj, ha az ember társtalan, még akkor sem, ha már vészesen közelről szagolja a harmincat. Amennyiben ettől eltekintve többé–kevésbé rendes mederben halad az élete.

Barátságunk olyan nekem, mint a kifeszített védőháló a légtornásznak.

A fizikai rosszullét egy csapásra elfújja a lelki bajokat.

Én igen makacs fajta vagyok. Én integetek a távolodó hajónak, míg a karom le nem szakad.

Én többet nem merek írni. Egyfolytában attól rettegtem, hogy írok egy következő könyvet és akkor bezzeg kiderül: csupán egy közönséges szélhámos vagyok.

Nekem boldog gyerekkorom volt. Felhőtlennek nem nevezném, persze, de hát olyan úgyis csak a mesékben létezik. A gyerekkor különben sem azért van, hogy felhőtlen legyen. Arra való, hogy legyen mit feldolgozni ráérő felnőtt időnkben. Már ha megérjük.

A test úgy őrzi az emlékeket, mint a palack a szellemet.

Mindegy, hogy lefelé vagy felfelé mozdul látszólag az ember sorsa, a változás következményeit viselnie kell a környezetének is.

A barátságot a nagy sikerek ugyanúgy próbára teszik, mint a nagy kudarcok.

A másnapos nejlonharisnyát felhúzni egy átvirrasztott éjszaka után olyan, mintha levedlett bőrét próbálná visszaszuszakolni magára egy zavarodott hüllő.

Az ember apja megmarad apának mindig, és teszi a dolgát az ember lelkében, éltében, holtában, sőt még azon is túl.

Viki is hajlamos volt sikereit a véletlen szerencsének tulajdonítani. Kudarcait azonban univerzális alkalmatlansága bizonyítékainak látta, éppen úgy, mint én. (Meg mint a nők 99%-a szerintem)

A szorongás olyan, mint a félelem, csak nehezebb elviselni. Oka megnevezhetetlen, s mivel nem lehet tudni, mitől támad, azt sem lehet tudni, mikor szabadulhatsz meg tőle.

Az irodalom az egy szentség! Nem írhat csak úgy bárki könyvet!

Én csak írtam egy könyvet. Nem volt semmi hátsó szándékom vele, például, hogy sokan elolvassák.