Nekem jó szívem van, sok szeretet lakik a lelkemben, de ha tudnák, hogy milyen belső erőfeszítésekbe és megrázkódtatásokba került, hogy ne essem bele sok-sok olyan bűnbe, amelybe önkéntelenül is mindenki beleesik, ha emberek között él!

Magasra emeli a művészet az embert, nemessé, csodálatosan széppé varázsolhatja lelkének minden rezdülését.

Ki nem ismeri a bánatos érzést, mikor sokévi távollét után hazaérve, mindent olyan ósdinak, elhagyatottnak látunk, és panaszosan szól hozzánk minden tárgy, gyermekkorunk jó ismerősei; minél vidámabbak a hozzájuk fűződő emlékek, annál mélyebb bánat fogja el a szívünket.

Nincs a világon mogorvább valami a mindenféle ügyosztályoknál, kancelláriáknál, irodáknál, egyszóval a különféle hivatali területeknél. Ma már minden magánember azt hiszi, hogy az ő személyében az egész társadalmat sértik meg.

Jobb elszenvedni az üldöztetés minden keserűségét, semmint valakire az üldözésnek akár csak az árnyékát is rávetni.

A művészetben az ember számára eleve benne rejlik az isteni, üdvözítő paradicsomra való célzás, és már ennél az egyetlen dolognál fogva is magasan fölötte áll a művészet minden egyébnek. És ahányszorta magasabban áll az ünnepi nyugalom mindenféle földi zűrzavarnál, ahányszorta magasztosabb az alkotás a rombolásnál; ahányszorta az angyal pusztán fenséges lelkének makulátlan ártatlanságával fölötte áll a sátán mérhetetlen erejének és gőgös szenvedélyeinek; annyiszorta felülmúl a művészet magasztos alkotása mindent, de mindent a világon.

Az alkotó művész a jelentéktelenben éppolyan óriási tud lenni, mint a nagyszabású tárgyban.

A szépség valósággal csodákra képes. A szép nő minden lelki fogyatékossága - ahelyett, hogy undort keltene - valahogy rendkívül vonzóvá válik. Ezeknél a fogyatékosság is valami bájt lehel. Ha ez a báj eltűnnék, akkor hússzorta okosabb legyen a nő a férfinál, ha azt akarja, hogy legalább némi tiszteletet keltsen maga iránt, mert szerelmet úgysem kelt!

Az ember olyan csodálatos lény, hogy sohasem lehet felsorolni egy szuszra valamennyi értékes tulajdonságát, és minél alaposabban szemügyre veszed, annál több új, érdekes sajátosságot fedezel fel benne, vége-hossza sem lenne, ha mind le akarnád írni.

Bárcsak egyáltalán ne is volnál a világon. Bárcsak ne is élnél, inkább valami ihletett művész képzeletének szüleménye lennél! Nem tágítanék a mellől a vászon mellől, örökké néznélek, örökre csókolnálak! Benned élnék, lélegeznék, mint valami gyönyörű álomban, és akkor boldog lennék! Semmi más kívánságom, óhajom nem lenne többé. Hozzád imádkoznék, mint őrangyalomhoz, alvás előtt és ébredés után; téged várnálak, amikor valami istenit, valami szentet kellene megfestenem.

A szánalom sohasem vesz annyira erőt rajtunk, mint akkor, ha a romlás dögletes levegőjével megfertőzött szépséget látunk. Ha a csúnyaság szűri össze a levet a züllöttséggel, az még csak hagyján! De a szépség, a zsenge szépség... az csakis a szűzi ártatlansággal fér össze gondolatainkban.

Ha egyszer szerelmes az ember, akkor már mindegy, olyan lesz, mint a talp: ha vízbe áztatjuk, kedvünk szerint hajlíthatjuk.

A jövendőjét senki sem tudhatja; úgy lebeg előttünk, mint az őszi köd, mely felszáll a mocsárból. Ész nélkül szálldosnak benne fel s alá íveket rajzoló szárnnyal a madarak és nem ismerik fel egymást, a galamb az ölyvet, az ölyv a galambot, és egyik sem tudja: távol jár-e a haláltól vagy közel jár hozzá szárnya.

Nem az a jó vitéz, aki ha veszély van, nem veszti el a bátorságát, hanem az, aki a harcok szüneteiben sem unatkozik, aki mindent kibír és mindvégig kitart, körömszakadtáig.

Melyik az erősebb: a szenvedély vagy a megszokás? Avagy minden erős nekibuzdulás, vágyaink és pezsgő szenvedélyeink egész vihara csupán a heves ifjúkor következménye és csakis emiatt látszanak oly pusztítóknak, mélységeseknek?