A páros élet egyik alapvető feltétele a nagylelkűség.

Sok olyan embert ismersz, aki még soha nem szeretett? Kíváncsi vagy rá, hogy szeretek-e valakit? Nos, a válaszom: nem, de igen, és mégis nem.

Az az ember cselekszik helyesen, aki hajlandó megőrizni magában a gyermekkor egy részét, és lénye egy zugát fenntartja a tovább élő álmoknak.

Beszélt a le nem szedett gyümölcsről, amelyet az ember hagy megrohadni a földön. A boldogság nektárjáról, amelyet - hanyagságból vagy megszokásból, bizonyosságból vagy dölyfből - soha nem ízlelünk meg.

- Mindenki fél a köznapiságtól, mintha valamilyen végzetről volna szó, amely unalmat szül, megszokást gerjeszt. Én nem hiszek ebben a sorsszerűségben...
- Hanem miben hiszel?
- Abban, hogy a köznapiság az igazi összetartozás forrása. És nem igaz, hogy megszokáshoz vezet, ellenkezőleg: a mindennapokban lehet megtalálni, sőt feltalálni a fényűzést és a banalitást, a szertelenséget és a közös ügyeket.

A boldogságot nem lehet birtokba venni; legföljebb egy időre kibérelhetjük, de csak lakók leszünk, nem pedig tulajdonosok. És nagyon pontosan kell fizetnünk a lakbért, különben gyorsan kipenderítenek.

Hallottál már a szív intelligenciájáról? Arról van szó, hogy felismerjük a boldogságot, ha a lábunk előtt hever, legyen bennünk bátorság és elszántság, hogy lehajoljunk érte - felvegyük, és meg is őrizzük.

Nincs más, csak a múlt, a kézzelfogható és lezárt múlt, amin már nem lehet változtatni.

Számítgatás, érvek és ellenérvek méricskélése közben elmúlik az élet, anélkül hogy bármi is történne.

Az élet már csak ilyen. Senki nem hall, senki nem lát, senki nem tud veled kapcsolatot teremteni.

Az emberek tudniillik nem szeretik a másságot, és ha egy ember, aki egyedül ül az asztalánál, fennhangon beszél és közben hadonászik, az kibillenti a többieket az egyensúlyukból.

A szerelem vak, ezért állandóan fehér bottal üti a barátom fejét, nem csoda, hogy a végén belezápult.

Semmi sem lehetetlen, csak szellemi képességeink korlátozottsága teszi, hogy bizonyos dolgokat elképzelhetetlennek tartunk.

A szülők olyanok, mint a hegyek; a gyerek azzal tölti életét, hogy megpróbál felkapaszkodni rájuk, és nem is sejti, hogy egy szép napon mi játsszuk majd az ő szerepét.

Az idő minden sebet begyógyít, még ha néhány heg marad is utánuk.