Azért szenvedsz. Mert nem tudod, mi bánt. Ha az okát látod, megérted, és már nem is oly nagyon fáj. Szenvedésre vagyunk teremtve, nincsen olyan bánat, mely természetellenes és elviselhetetlen.
Ha izgatott állapotban vagyunk, akkor minden jelentőssé válik, amit különben meg sem figyelünk. Ilyenkor maguk a tárgyak is - egy lámpaoszlop, egy kavicsos út, egy bokor - fokozottan éli a maga ősi zárkózott, embernek ellenséges életét, s szívünket fájdítva mutatja közönyös mivoltát, úgyhogy visszadöbbenünk tőlük. Az emberek pedig, kik mindig önzőek, és testvértelenül rohannak céljuk felé, egy szavukkal, egy mozdulatukkal emlékeztetnek bennünket, milyen egyedül vagyunk, és ez a szó, ez a mozdulat minden látható ok nélkül örökös jelképévé dermed lelkünkben az élet egész céltalanságának.
A részeg emberek röpülnek. Csak a józanok hiszik, hogy ide-oda imbolyognak, ők valójában láthatatlan szárnyakon szállnak, s mindenhová előbb érnek, mint remélik. Hogy közben múlik az idő, nem számít, mert nekik az nincsen, és nyilván a többiek csalódnak, kik ilyesmikkel törődnek. Bajuk sem esik, mert a Szűz Mária kötényében hordozza a részeg embereket.
Aki kártyázik, az a felejtés teljes mámorát élvezi, s külön világegyetemben él, melynek síkjait kártyalapok rakják ki.
Nemcsak az az igazság, hogy megcsókoltunk egy nőt, hanem az is, hogy titokban vágyakoztunk rá, s meg akartuk csókolni. Sokszor maga a nő a hazugság, és a vágy az igazság.
A könyv a szellemi manna, amelyből mindenki jóllakhatik, az égi táplálék, amely minél inkább fogyasztják, annál több lesz belőle, a bűvös kenyér, amely senkit nem hagy éhen, minden ínségest kielégít, hatalmassá tesz, úgyhogy mindenki az ismeretek tőkése és nagybirtokosa lehet általa, gondolat-milliomos.
A könyv, amely mindenütt jelenlevővé varázsolta a szellemet, megteremtette az emberiség lelki közösségét. A könyv, amely nemcsak a teret hódította meg, hanem béklyóba verte a térnél is nagyobb ellenségünket, megállította az időt.
Ennél nincs nagyobb csoda. Mindig a legegyszerűbb dolgok a valódi csodák.
Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjúság,
Üllői-úti fák.
Legkisebb cselekedeteink végzetes következmények elé sodornak bennünket. Mi pedig rohanunk velük, hanyatt-homlok, föltartóztathatatlanul.
Azok, akiket régóta várunk, többnyire akkor toppannak be, amikor borotválkozunk vagy azon bosszankodunk, hogy összetörtünk egy új hanglemezt, vagy egy szálkát kapartunk ki ujjunkból, és még véres a kezünk. Az élet kicsinyes körülményei sohasem engedik meg az ünnepélyes, fölséges viszontlátásokat.
A franciák azt mondják, hogy "elutazni annyi, mint meghalni egy kicsit". Ezt sohasem hittem, mert szeretek utazni, s valahányszor vonatra szállok, úgy érzem, hogy újra éledek.
Menj el, te átkozott, te rémes,
másutt keresd, amit a sors ád.
Ölelj, de menj sietve, s hagyd el
az emberek elátkozottját!
"Szeret-e?" Kérdezi a lány
S hang nem felel a bércfalán
Csak csönd, csak néma csönd.
Éjféltől hajnalig imádtam.
A szánkon vacogott a csók.
Köd hullt. A nedves éjszakában
lassan dalolva ballagott.
És sírt. És sírtam én is, én is,
és sírtak fönn a csillagok.
Így senki sem sírt, ahogy én sírok most.
A téli éjbe magam siratom.
Gyertyát ide! A vajudó pityergést
hadd lássam elsápadni ajkamon.