Ahogy öregedett, sok mindent megtanult, de bölcsebb nem lett. Valójában úgy érezte, egyre többet tud, és egyre kevesebbet ért.

Maradandó érzés is megszülethet később, egyszerűen attól, hogy együtt élnek és mindent megosztanak egymással; hiszen a csaknem hisztérikus vágy, ami összehozta őket, idővel bizonyára csillapodni fog...

Azon kezdett töprengeni, vajon valóban újságíró akar-e lenni. Többnyire unalmas favágás az egész, semmi más. Persze néha akad egy-egy véletlenül, ünnepélyes pillanat, ha sikerül valami, jól sül el egy riport és közvetlenül a főcím alá szedik az ember nevét; vagy ha horogra akad egy nagy sztori, és nyomban hatan-heten lógnak egyszerre a telefonon, a konkurenciával és egymással is versengve az elsőségért...

A gyávaságot mindig a legkitűnőbb érvekkel lehet megmagyarázni.

Egy bankár lehet buta, de ha tiszta a keze, talpon marad. Viszont ha nem feddhetetlen...

Az ember az egyik erkölcsi kódex helyett választhat másikat, de nem rázhatja le magáról a belénevelt engedelmességet.

Nem tudta biztosan, mit is jelent az, hogy valakit kielégít a munkája. Furcsa kifejezés; az ember előtt egy kézműves képe jelenik meg, aki néhány fadarabból asztalt fabrikál, vagy egy paraszté, aki kövér bárányokat terel a piacra. Az üzlet egészen más: még ha szerény sikereket is ér el az ember, akkor is van miért elégedetlenkednie.

A pénzt, mint ösztönző erőt nem lehet olyan könnyen figyelmen kívül hagyni.

Miért őrizgetjük mi a vagyonunkat, és miért próbáljuk még gyarapítani is? Mi ez? Kapzsiság, hatalomvágy vagy kaland? Vajon mindannyian megrögzött hazárdjátékosok vagyunk?!

A riportereknek jó adag pimaszságra van szükségük, ha boldogulni akarnak.

Hagyni kell az embereket néhány percre leülni, mielőtt munkára fogják őket, megéri, mert így létrejön a rendezett, nyugodt légkör.

Az üzletben minden a kurázsin múlik.

Van egy sötét pontja: nem tudja beleélni magát a képzelet alkotásaiba. A legtöbb vállalkozó szellemű üzletember így van ezzel. Úgy látszik, ez a hiányosság együtt jár a fokozott éleselméjűséggel; olyan ez, mint a vakok rendkívül kifinomult hallása.

Megkísértette a gondolat, hogy elfecsérelte a fiatalságát, de tudta, hogy túloz. No jó, hát nem fecsérelte el; de úgy érezte, ifjúságát úgy töltötte el, mint az az ember, aki mindig tizenkettőnél nagyobb számokkal osztott, és mégsem jött rá a differenciálszámítás nyitjára.

Mit teszünk a politikában, ha két erős, de ellentétes közvéleménnyel kerülünk szembe? Azonnal kész volt a válasz: olyan eljárást választunk, amely valójában vagy látszólag mindkét igényt kielégíti.