Egy reggel köszönés nélkül elhagytál.
Mást ígértél, mégsem hibáztatlak.
Buta játékszerek voltunk csupán
önző kis vágyaink csapdájában.

Elvesztünk egy ősi
fájdalom-vadonban
hol minden gyermek
őrült s beteg
minden gyermek beteg
s a nyári esőért remeg.

A tükörben az arc nem fél
az ablakban a lány még kér
baráti tor a lány él s kiált
odakint csak rám várt.

Ne reménykedj,
hiszen mindannyian
ismerjük a történetet.
Csókjával árul el az,
aki szeret.

Ha az ember kibékül a hatalommal, maga is azzá válik.

A tested dolgozik naphosszat,
a kezed megágyaz éjszakára,
a lelked fárad, sose pihen
és már te sem mosolyogsz.
De nem hibáztatlak
a fájdalmaimért.

Halálom napja a legbensőségesebb magányom.

Ismerem azokat a szavakat, amelyeket még ki sem ejtettél.
Már tudom hová tartasz, mikor még el sem indulsz.
Tudok a féltett titkaidról, amiket mélyen elrejtesz.
Mindent tudok rólad, kedvesem. Nem vagyok kém, csak szeretlek.

Egy nagy tüzes üstökösnek, egy hullócsillagnak látom magamat. Mindenki megáll, felnéz és elakad a lélegzete "Azt nézd meg!" Azonban akkor - huss, már el is tűntem... és soha többé nem fognak olyat látni, de nem is lesznek képesek elfelejteni engem - soha.

A születés véres és fájdalmas.
Az élet hosszú és vigasztalan.
A halál lassú és megalázó.

Nyüszítve, fogvacogva.
Kiszolgáltatva, megalázva.
Tehetetlenül, ragaszkodva.
Megrémülve és becsapva.

Egyszer, ha igazán egyedül vagy,
nézz önmagadba mélyen
és mondd ki azokat a szavakat,
melyeket magadnak bevallasz,
de másnak sohasem.

Megszülettem és halálra
ítéltél.
Nem hibáztatlak.

Tudomást sem veszek róla,
de távoli tájakon
már körvonalazódik a halálom.

Köszönöm, Uram, hogy
nem ismerjük szándékaid.
Mindannyiunkat vakká tettél.
Remény nélkül, élve eltemettél
gigantikus csapdádba.