Többször hallottam már szociológusokat, orvosokat arról beszélni, hogy mennyi ember él olyan defektusokkal, amelyek közveszélyesek, nem gyógyíthatók, és a legegyszerűbb megoldás az volna, ha ezek az emberek nem lennének közöttünk. És azt is sokan mondják, hogy a gyerekükért ölni is képesek lennének. Persze kérdés, hogy ha ilyen helyzetbe kerülnének, hányan tennék meg valójában.

A színészek manapság hajlamosak felsőbbrendűnek tartani magukat a szakmájuk miatt, de előfordul ez írókkal, művészekkel is. Fontos tudnunk, hogy száz évvel ezelőtt teljesen más volt egy háziorvos társadalmi státusza: sokkal jobban tisztelték. Ma már - szemben a művészekkel - egyáltalán nincs tekintélye.

Mindig hasznos, ha az ember végiggondol különböző verziókat, mert ez segít több oldalról szemrevételezni egy történést, helyzetet. Így tudja az ember kialakítani, pontosítani a saját véleményét, reálisabban látni a szituációt, amelybe került.

A 21. századra is maradtak tabutémák, előítéletek, és ez nem jó. Ha mondjuk valahol Franciaországban egy kis faluban két-három párizsi család házat akar vásárolni, akkor biztos sokan lesznek, akiknek ez nem fog tetszeni, egyszerűen azért, mert attól félnek, hogy ezek a családok a különbözőségükkel, az eltérő életmódjukkal felforgatják majd az ő életüket is. Az "átlagember" alapvetően azt szeretné, hogy minden maradjon változatlan, úgy, ahogy most van. És csak a képzettebb, nyitottabb kisebbség kíváncsi a máshonnan érkezőkre, az idegenekre. Mostanában különösen aktuális lett ez a kérdés a messzi kontinensekről érkező menekültek miatt. Azt gondolom, hogy ha mindenáron ragaszkodunk a politikai korrektséghez, és nem merjük bevallani a félelmeinket, akkor nehezen fogunk megoldást találni a felmerülő problémákra.