Az emberek mindig csak azt látják meg, amit látni akarnak, és csak akkor, ha már felkészültek rá. A valóság fájdalmasan nyilvánvaló lehet másoknak, de a szerelmes ember szeme előtt mindig ott van egy fátyol. A remény, a félelem s főleg a bizalom sűrű fátyla.

Egy dolgot akarok - mindent!
Tudod jól, az áldozat nagy.
Egy dolgot akarok - mindent!
De ami igazán kell, az te vagy!

E félálombeli állapotban felötlik bennem, hogy e sártekén olyan emberbőrbe bújt élőlények is járkálnak, akik valójában nem nevezhetők embernek, ők a Másik. És valahol legbelül, vérem sejtjeiben a verbalitás előtti archaikus tudás hideg folyama árad szét. Valami nagyon ősi tudatállapot maradványa, amit még az állati ösztön szívott és dolgozott fel magában, s amelynek nincs szüksége
hangra, hogy mindent elsöprő erővel szóljon: „Azt, ami a Másik, el kell pusztítani!”.

A látvány az új évezred szimbóluma lehetne: egy ember a digitális megváltás útján, rendkívül közeli rokonságban az első emberszabásúval, akit a tűz fénye nyűgözött le hasonlóképpen. Csodáljuk azt, ami bármikor elpusztíthat minket.

Akkor megértettem, mi az: férfinak lenni. Végre tudatosult bennem, hogy férfinak lenni annyi, mint gondoskodni azokról, akik fontosak a számunkra. Bárhogyan is. Ha máshogy nem, akkor az életünk árán.

Az élet egyszerű. Minél bonyolultabbnak hiszi valaki a sajátját, annál kevésbé van tisztában valós helyzetével. Ezt hosszú ideig nem értettem. De most már értem. Az ember vagy éhes, vagy jóllakott. Az ember vagy egészséges, vagy beteg. Az ember vagy hű a feleségéhez, vagy nem az. Az ember vagy él, vagy halott. Én élek. Panaszkodunk a dolgok bonyolultságára, a szürke erkölcsi árnyalataira, de közben menedékre lelünk ezekben. A kuszaság menedék a választás elől, és így a cselekvés elől is. A legtöbb helyzetben az emberek többsége szíve szerint nem tenne semmit. Sic transit gloria mundi. - Semmi sem örök. Így múlik el a világ dicsősége.