A félelem miatt fontos lehetőségektől eshetünk el.

Sokkal izgalmasabban fest a világ, ha nem csak arra figyelünk, ami a szemünk előtt van, hanem arra is, ami nem látható.

A bőrünk alatt mindig történik valami: áramoltatunk, pumpálunk, felszívunk, összepréselünk, szétpukkantunk, kijavítunk és újra felépítünk dolgokat. Kifinomult szervek egész csapata dolgozik együtt olyan tökéletesen és hatékonyan, hogy egy felnőtt embernek óránként nagyjából annyi energiára van szüksége, mint egy százwattos villanykörtének.

Amikor az ember néha leül, és arra gondol: "nem szeret engem senki", a szíve éppen a sok ezredik 24 órás szolgálatát teljesíti - joggal érezhetünk ebben a gondolatban némi kívülről érkező vigaszt.

Azt gondoljuk, ismerünk valakit, aztán egyszer csak kiderül, hogy van egy teljesen váratlan, őrült oldala is. A csinos frizurájú frankfurti titkárnőt esténként az interneten vadgörénytenyészet üzemeltetőjeként látjuk viszont. A heavy metal banda gitárosával gyapjúfonal vásárlása közben találkozunk, mert a kötögetés megnyugtató és edzi az ujjakat. A legnagyobb meglepetések az első benyomás után érkeznek.

Szájunk az egyetlen, egyedüli bejárata annak a világnak, amelyben az idegen sajáttá válik.

Vannak dolgok, amelyek csalódást okoznak, ha jobban megismerjük őket. A reklámban látott csokis ostyát nem dirndlibe öltözött háziasszonyok sütik szeretettel, hanem neonfényben úszó, folyamatos munkarendben működő gyárépületekben készül. A suli egyáltalán nem olyan vicces, mint amilyennek első napon tűnt. Az életnek nevezett színpad falai mögött egyikünk sem hord sminket. Sok olyan dolog van itt, ami távolról lényegesen jobban néz ki, mint közelről.

Emésztőrendszerünk messziről elég furán fest. A szájüregünkből egy 2 centiméter széles nyelőcső vezet a mélybe, és a felső részt elkerülve oldalról csatlakozik a gyomorhoz. A gyomor jobb oldala sokkal rövidebb, mint a bal - ezért félhold alakú, ferde erszénykévé görbül. A vékonybél a maga hétméteres hosszúságával látszólag céltalanul tekereg jobbra-balra, míg végül eléri a vastagbelet. Azon pedig ott lifeg a látszólag haszontalan vakbél, ami a gyulladáson kívül másra nem képes. A vastagbél csupa kitüremkedés. Olyan, mintha egy gyöngysor gyászos utánzata lenne. Távolról szemlélve a bélrendszerünk csúnya, esetlen, aszimmetrikus tömlő.

Nincs még egy olyan szerv a testünkben, amely annál jobban néz ki, minél jobban ráközelítünk. Minél többet tudunk meg a beleinkről, annál szebbek lesznek.

A gyomor az emésztőrendszer Quasimodója.

Hasunkban egy három-hat méteres hosszúságú vékonybél bújik meg, egészen lazán, hurok hurok hátán. Ha trambulinon ugrálunk, egyszerűen velünk szökdécsel. Ha egy felszálló repülőn ülünk, ő is az üléstámla felé nyomódik. Ha táncolunk, vidáman velünk hullámzik, és ha eltorzul az arcunk, mert fáj a hasunk, valószínűleg ő is hasonlóan grimaszol az izmaival.

A hasunkban pontosan erről van szó: felnagyítjuk magunkat, és minden idegent olyan apróra kicsinyítünk, hogy fel tudjuk venni őket, és ezzel a részünkké váljanak.

A főzés megspórolja számunkra a "lebontási energia" első adagját, amit máskülönben a gyomornak kellene bevetnie, és ezzel emésztésbizniszünk kiszervezett részlegévé válik.

A fáradtság, meglehet, zavarja az agyunkat a munkában, a vékonybelünk viszont nagyszerűnek találja. Ő ugyanis akkor tud leghatékonyabban dolgozni, ha kellemesen ellazulunk. Ekkor áll ugyanis a rendelkezésére a legtöbb energia, és a vér nincs tele stresszhormonokkal. A nyugodtan olvasgató ember emésztési ügyekben sikeresebb, mint a feszült topmenedzser.

A feldolgozott termékeknek nagyjából a 80 százaléka hozzáadott cukrot tartalmaz. Evolúciótechnikai szempontból a testünk éppen most lelt rá erre a cukorraktárra, és mindent gyanútlanul felzabál, mielőtt cukorsokkos állapotban és hasfájósan elterülne a kanapén.